Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1934-11-04 / 44. szám

Negyvenötödik évfolyam.

44. szám.

Pápa, 1934 november 4.

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

...................*..................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. .......................—------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Áldás=e a több gyermek, vagy átok ?

Jó lelkiismerettel merem állítani, hogy nincs a mai magyar életnek még egy ilyen életbevágóan fontos, sürgősen megoldásra váró kérdése, — mely a hivatalosak, a magyar sorsért felelősek részéről nagyobb figyelmet igényelne, — mint ez, amit e sorok fölé témául feltűztem. Ha a revizió, a szenvedő magyar léleknek ez a soha fel nem adható reménysége, álmainkat is nyugtalanító, égető problémánkká lett, az u. n. »egykea, vagy, ha úgy tetszik »egyse« probléma annak méltán lehet ikertestvére. Mert, ha az előbbi valóra válása vérző sebek gyógyulását jelenti, az utóbbi figyelmen kívül hagyása lassan, de biztosan életünk dicstelen elpusztulására vezet. Hiszen vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy a magyar élet erdejének sok sok gyümölcsléién fája ringó ágat kínál a magyar jövendő hervadását bejelentő károgó hollónak.

Vétkesen tévednek azok, akik ezt a kérdést a felekezeti elfogultság szemüvegén keresztül nézik s azáltal, hogy a gyermektelenség vészes betegségét egyetlen vallásfelekezet eredendő bűnének deklarálják, magyar kezekkel, magyar szivekbe mérgezett nyilakat lőnek. Amikor bezörget a sziveken, egyetlen bűn sem kérdezi a felekezeti hovatartozást s annak, aki nyitott szemmel és tárgyilagos lélekkel vizsgálja a tényeket, vagy hivatásánál fogva állandóan járja ezeket a fertőzött mezőket, okvetlen látnia kell azt a megdöbbentő tényt, hogy ma már fenn és lenn, városon és falun, tisztviselőnél és gazdánál igen sok helyen nyitott kapu elé érkezik az »egyke« nemzetpusztító bűne.

Kérdezd csak meg a hivatalnok embert, miért tagadja meg egyetlen gyermekétől, hogy kicsi szive megismerje a testvéri szeretet királyi érzését? Hogyan sorolja el a több gyermek felnevelése elé gördülő szeges akadályokat, hogyan utasítja el magától a gondolatát is annak, hogy az állástalan diplomások szomorú seregét gyermekeivel növelje. Menj el a falvakba, zörgess be a gazda portáján s majd meghallod a legújabb bölcseséget arról, hogy az egyke számára együtt maradó telket is nehéz megmenteni az elsűlyedéstől, az elaprózott birtoktest pedig egyenesen a széthullott vessző csomó sorsára jutna. Állj szóba az édesanyával, ki az életben maradt, mert annakidején felmentett, — egyke szomszédságában három hősihalott gyermeket sirat. Hallgasd csak a panaszt, a vádat, a mentegetőzést, mintha sírboltból szállna feléd hervasztó szél szárnyán: »Átok, — átok a több gyermek!«

De ne dugd be a füleidet, hallgatózz csak tovább. Messze Baranyából, gazdátlanul maradt, begyepesedett udvarházakból, ezekből a »föld fölé épített néma koporsókból«; falvakból, — hol egykor virágzó magyar élet lüktetett, de ahol magyarul már csak a

temető fejfái beszélnek, — mintha más hangokat hozna a szellő: »Átok — átok az egy gyermek«.

Aztán hallgatózz tovább, ne csak a füleiddel, de egész magyar lelkeddel s harangszó kondulását hallod; Hidas felől jön, nemcsak egy felől; hej, mert több is van ám szép Dunántúl földjén! — És rázza meg a szivedet egy szörnyű látomás: magyarok, a te testvéreid vonulnak ki az ősi házból, apáik falvából ki erre, ki arra. Mennek megritkult sorokban, mint a sebzett szárnyú vándormadarak; mennek úgy, hogy oda vissza többé sose térnek, mert a nyomukban holnap már más szántja az ugart. S amint hallod a harang sírását, az alvó magyar lelkiismeretnek ezt az ébresztő vészjelét, nem telik-e meg könnyel a szemed és nem dobogja-e magyar szived: Átok —- átok az egy gyermek!«

Lehetetlen nem látni, hogy ‘a baj itt van; hogy sorvad a magyar élet fája, mert ágaiban, falvaiban és városaiban őrlő szú lakik. Nem máról holnapra jött, évtizedek óta itt van, csak mi nem vettük észre, vagy ha észre is vettük, lekicsinyeltük és nem törődtünk vele. Az itt-ott megmozduló lelkiismeretet elhallgattatta az álbölcsek letorkoló szava: úgyis az a baj, hogy sokan vagyunk és kevés a kenyerünk. Pedig éppen a mai világhelyzet kiáltja ezer szóval felénk, hogy nem a kenyerünk kevés, hanem a szeretetünk, mely azt testvériesen elosztaná.

Amikor a családban beteg a gyermek, a valamire való szülő haladék nélkül orvost hivat, gyógyszert vásárol. Nem fontolgatja, hogy kerül-e pénz erre is, mert puccos ruhánál, két tál ételnél és mindennél fontosabb a legdrágább kincs, a gyermek élete.

Most törvényjavaslat készül az egyke ügyében, mert a beteg gyermek, a magyar jövendő orvosságért kiált. A diagnózis, kétségtelen; vájjon az orvosság úgy készül-e, hogy hatékony legyen?

Két dolog egészen bizonyos. 1. Miután a baj már nem lokális jellegű, helyi flastromok felragasztása — a telepítést értem ez alatt — csak eltakarná a kiütköző sebeket, a gennyes gócokat s komoly javulást nem jelentene. 2. Mivel a betegség nemcsak erkölcsi, hanem főleg gazdasági eredetű is, ankétekkel, jótanácsokkal, — átfogó szociális segítés nélkül — a betegség megszűnését várni nem lehet. De ha majd aj gyermekáldástól most több helyen iszonyodó középosztály látni fo£ja, hogy a harmadik és negyedik gyermek nemcsak a szülőknek, hanem az államnak is kedves és például állások elnyerésénél nem gátló körülmény, de elsőbbségi jog lesz a több gyermek; jha a vidéken élő középosztály, különösen a több gyermek házonkívüli taníttatását ma elviselni nem biró tanítóság és lelkészség, mely népes családja világító példájával és hivatásánál fogva apostola a nemzet e legfőbb ügyének, — legalább jogos igényei kielégítése által megérzi a feléje nyúló segítő kezet;