Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-10-28 / 43. szám
1934. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 183. oldal. csorbát; különösen, ha a magyarázás nem kellő tapintatossággal ,és illendő komolysággal történik. Amint ugyanis bűnnek számított tisztátalan kézzel érinteni az Istennek szentelt tárgyakat, éppúgy megengedhetetlen, hogy valaki a földi dolgok legszentebbikét tisztátalan, vagy nem kellőleg hozzákészített kezekkel érintse. Valósággal szentségtöréssel határos az a merészség, mellyel az írást meggondolatlanul és hebehurgyán kezelik és vele valósággal játékot iiznek, mint ez igen sok esetben megtörtént. De ezzel szemben azoknál az embereknél is megfigyelhetjük, akiknél sem a kegyes szorgalom, sem a lelkiismeretesség a tanulásban, sem az alázatosság az isteni titkok magyarázásánál nem hiányzott, hogy ezek sem voltak mindig egy véleményen. Ilyen jótéteményre ugyanis sohasem méltatta Isten az Ő szolgáit, hogy egynek is azok közül teljes és tökéletes belátást engedett volna az Ő dolgaiba. Kétségtelenül avégett, hogy minket egyrészt alázatosságban, másrészt a testvéri közösség gyakorlásában megtartson. Tehát a jeíenvaló életben nem remélhető — ami egyébként igen kivánatos lenne — hogy valaha is létrejöhessen közöttünk egy, a Szentírás minden helyének megértésén alapuló egységes és maradandó munka. Éppen ezért, nagyon vigyáznunk kell, nehogy az újdonság vágya elkapjon, vagy a másokkal való vitatkozás irányítson bennünket. Egyedül a szükségtől kényszerítve és csakis abban az esetben térjünk el egy korábbi magyarázattól, ha azzal használni tudunk. Az írás-magyarázatban ehhez tartsuk magukat, hitünk tanaiban azonban, ahol Isten különösképen óhajtja, hogy az Övéi egyek legyenek, ezt a szabadságot kevésbbé vegyük igénybe. Hogy én mindkét irányelvet megtartani igyekeztem, azt észre fogja venni az olvasó. De egyébként sem illik saját magamról ítéletet alkotni és azt előre be is jelenteni. Éppen ezért, a véleménynyilvánítást rád bizom. A te véleményedet sokan elfogadják és legkevésbbé én akarom kivonni magamat alóla. Hiszen mi nemde egészen családias viszonyunk folytán igazán közelről ismerjük egymást. Igaz ugyan, hogy az ilyen (közeli ismeretség) által nagyon sokan veszíteni szoktak tekintélyükből, a te tekintélyed azonban, mely mindenki előtt közismert, méginkább gyarapodott. Élj békességgel. > Strassburg, 1539, november 18. A mezőföldi egyházmegyében, Sáregresen született 1865 március 7-én. Atyja: Csomasz Károly az ottani egyház tanítója, anyja: Szalay Lidia. Az elemi iskola elvégzése után 1875 őszén szülei Gyönkre vitték, ahol a gimnázium négy alsó osztályát végezte. 1879 őszén Pápára ment a gimnázium V. osztályába. Itt tett érettségi vizsgát 1883-ban. A theologiát is itt végezte 1887-ben. Az akkori kötelező szabályok értelmében tanítóképesítő vizsgát is tett, egyházkerületünknek akkor még meglévő tanítóképző intézetében. A barsi egyházmegyébe került. Nagysallóban Juhász Pál mellett volt címzetes káplán, hogy a kápláni vizsgát az akkori törvény szerint az egyházmegyén letehesse. De valósággal Kétyen tartózkodott unokabátyjánál, Huszár Kálmán ottani tanítónál, s az ottani lelkésznek, a szentkirályszabadjai születésű Molnár Dénesnek segédkezett a lelkészi szolgálatban. Akkor még így ment. De csodálatosak az Istennek utai. Később, mikor — szülőföldje vidékéhez közelebb akarván jönni — pályázott Szentkirályszabadjára, a szentkirályszabadjai atyafiak községük szülötténél, a Barsban működő Molnár Dénesnél tudakozódtak felőle, s ennek kedvező ajánlatára választották meg. Kétyi félévi szolgálata után Kisölvedre került Jókay Lajos esperes mellé. Itt töltött két évet. Ő maga írja: »Nagyon szerettem e helyet, szerettem főnökömet, s szerettem a népet«. 1890-ben esperese Farnadra helyezte adminisztrátornak. Itt a tanítói teendőket is végezte. Itt nősült, 1890 április 10-én nőül vevén Aranyláb’y M.áriát, Aranyláby Mátyás pápakovácsi uradalmi intéző és neje Tóth Erzsébet leányát. 1895-ben Kissáróba hívták meg lelkésznek. Itt öt évig szolgált. Innen ment Szentkirályszabadjára, ahol 1899 október 25-én foglalta el állását, s itt működött 1931 január 1-én történt nyugalomba vonulásáig. Segédlelkészi működésével együtt 43 évet töltött lelkészi szolgálatban. Ennek javarésze a szentkirályszabadjai gyülekezet körében folyt le. Romok közé jött. Mikor 31 év és három hónap elteltével nyugalomba vonult, szépen rendbehozott templomot, új orgonát, új harangokat, szép ékes épületeket hagyott hátra. A másodtanítói teendőket is végezte 20 éven át, nagy lelkiismeretességgel, kiváló eredménnyel. De nagy gondot fordított az istentiszteleti teendők végzésére is. Mindig gondosan előkészült. Igehirdetői feladatát szent komolysággal fogta fel. És nem vonogatta magát, hogy hirdesse híveinek az Ür teljes akaratát. Nehéz munkája, sok küzdelmei közepeit szerencsés tulajdonsága volt, hogy előzékeny, barátságos modorával meg tudta nyerni az embereket; kicsinyeket és nagyokat; az embereket megbecsülő, mindenki iránt tisztelettudó volt. Egyházmegyei jegyzői, tanácsbirói, egyházkerületi tanácsbirói tisztet is viselt. Veszprém vármegye törvényhatósági bizottságának is tagja volt. Szentkirályszabadja község díszpolgárrá választotta. Kormánytanácsosi méltósággal is kitüntették. Szép, nemes tulajdonsága volt az a gyöngéd szeretet, melyet tanúsított hitvestársa iránt akit már kora ifjú éveiben önzetlen szeretettel kiválasztott, s akivel 44 és fél évig éltek együtt, megosztva örömöt és bánatot, egymást gyámolítva, viselve közösen azt a nagy, szentelt fájdalmat is, mely egyetlen gyermeküknek 17 éves korában elvesztésével mindkettőjük szivét oly mélyen megsebezte, s amelyet csak a boldog viszontlátás hitével és reményével tudtak enyhítgetni. Minden kis diákfiúnak látása is saját fiuk alakját elevenítette meg lelki szemeik előtt. Ezért tanúsítottak mindig szeretetteljes érdeklődést minden kis diákfiu sorsa, élete iránt, akivel találkoztak. Ezért tettek alapítványt főiskolánkban hetedik osztályú gimnáziumi tanulók jutalmazására. Szentkirályszabadján töltötte nyugalmi éveit. Küzdött a betegséggel. De reménykedett. így is tudott örülni az életnek. Járt-kelt. Érdeklődött minden iránt. A gyülekezet, egyházmegye és egyházkerület ügyei iránt is. Ez évi október 1-én hajnalban észrevétlenül meghalt. Elaludt. Egyedül maradt hitvestársának reggel költögető szavait e földi életben már nem hallotta. ’Október 2-án kisértük siri nyugovó helyére a szentkirályszabadjai temetőbe, előresietett kedves fia mellé, barátai, ismerőse^, a gyülekezet, s a vidék nagy részvéte mellett. A templomban az elhunyt végakaratából isten Igéjét Szűcs József, a veszprémi egyházmegye esperese hirdette, a sírnál Győrffy Lajos nemesvámosi, I CSŐM ASZ GYŰL A I 1865—1934.
