Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-05-28 / 22. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 22. szám. Pápa, 1933 május 28. r ¥ A DUNÁNTÚLI R EFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •------------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. .....................—---------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA> FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Az ökumenikus mozgalom, mint theologiai probléma. Ezeknek a példáknak csak az lehet az értelmük, hogy megmutatják: az ökumenikus mozgalomnak, amely leginkább gyakorlati munkára irányul, mégis theologiai alapvetésből kell kiindulnia. És csak ezzel jutottam el az ökumenikus kérdésfeltevéshez, amely előadásom tárgya. Nem arról van szó, hogy talán felsoroljam az egyes theologiai problémákat, amelyeket az ökumenikus munka megtárgyal, hanem az a szándékom, hogy az ökumenizmust magát mint theologiai problémát fejtegessem, vagyis felvessem azt a kérdést: az egyes egyházak egészen különböző theologiai alapvetése ellenére is miképpen működhetnek együtt az egyházak theologiai, egyházi és gyakorlati területen, miképpen lehet hát az ökumenikus mozgalmat mint olyat theologiailag igazolni vagy megkövetelni. E célból szükséges, hogy a' keresztyén egyházak különböző tömörülési mozgalmainak alakító elvét röviden összehasonlítsuk. E ponton nem szorítkozom csak a tulajdonképeni ökumenikus mozgalmakra, hanem érintem a nemzeti egyházi szövetségek és a hitvallási világszövetségek elveit is, amelyek bár ökumenikus igénnyel nem lépnek fel, az ökumenizmussal mégis vonatkozásban vannak, egymásnak kölcsönös indításokkal szolgálnak. Az egyes országokban — Amerika, Anglia, Franciaország, Svájc, Németország, Csehország, Lengyelország — meglevő egyházi szövetségek alakító elve a nemzeti összetartozás a történetileg adott nép és állam alapján. Önök tudják, hogy ez az elv éppen napjainkban sorsdöntő hatalommá vált a mi testvéregyházainkban, Németországban. Arról van szó, hogy az új állam legyen az alapja ha nem is egy birodalmi egyháznak, de legalább egy német nemzeti egyháznak, amelyben a különböző hitvallásos egyházakat egy legfelső igazgató testület kötné össze. Jelenleg heves vita folyik a felett: mennyiben szolgálhat a nemzeti eszme vagy éppen az állameszme egy ilyen tömörülés alapjául. Ezért egyfelől azt látjuk, hogy a német theologusok verejtékezve fáradoznak, hogy kidolgozzák mintegy az állam theologiáját, vagyis hogy a népiségben és az államban Istentől adott javakat és kötelezettségeket lássanak, amelyek éppen ezért az egyházzal a legszorosabb kapcsolatba hozhatók. Másfelől a német theologia ezzel a törekvéssel szemben kritikai álláspontra helyezkedett, és azt kívánja, hogy a nemzeti egyházat ne egy tőle idegen elvből, az államhatalomból építsék fel, hanem az egyház saját hitelviségéből, tehát hitvallásából és Isten iránti engedelmességéből, de azon a történeti helyen, amelyet a történet Ura osztályrészévé tett. A hitvallási világszövetségek elve a közös hitvallás, azaz a megközelítőleg azonos theologia. Itt van a legkevesebb különbség az egyház szellemi szubsztanciájában, a hitében, s ennélfogva nyilván a legkedvezőbb belső feltétele az ökumenikus mozgalomnak, bár az ökumenizmust itt csak nagyon szűkre szabott értelemben egy közösségnek a nemzeti, állami és faji határokon túl való kiterjesztésében látják. A mi problémánk azonban csak a tulajdonképpeni ökumenikus mozgalmaknál a stockholminál és a lausanneinál bontakozik ki igazán. Mert itt jelentkezik az egész világot érdeklőleg, miként előbb nemzeti alapon az a kérdés, hogyan működhetnek együtt elméleti és gyakorlati téren különböző theologiájú egyházak. Egy ökumenikus mozgalomnak először kifejezetten azzal a ténnyel kell számolnia, hogy a különböző egyházak és theologiáik valódi különbözőségek, részben sok esetben éppen ellentétes és egymást kizáró theologiákat képviselnek, s legalább kiinduló pontjukat egészen különböző vallási alapélményekből veszik. A lutheránizmus tulajdonképpeni hittani magva a hit általi megigazulás. A lutheránizmus egész theologiáját innen kiindulva kell megérteni; valamint annak lehetőségeit is, hogy az ökumenikus munka révén más egyházakkal kapcsolatra lépjen. A kálvinizmus alapiránya az Isten szuverénitásáról szóló tanban van kifejezve. Ez a Soli Deo Gloria bizonyára ugyanarra az alapvető megismerésre mutat rá, mint a hit általi megigazulás. De a hangsúly máshol van. Ennek az egyháznak cselekvő energiája más hitmeggyőződésből fakad. Az anglikánizmus főtétele, mint már mondtam is, az inkarnáció tana. Az anglikánizmus, mint önök jól tudják, mind lutheri, mind kálvini elemeket magába olvasztott. A Harminckilenc Cikkben ott van a lutheri megigazulástan is. Másfelől a kálvinizmus az úrvacsoratanra hatott, és pl. megakadályozta a lutheri »communicatio idiomatum« tan átvételét. De az anglikánizmus mai egyházi tudatában mindkét történeti befolyás annyira háttérbe szorult, hogy ennek a két forrásnak nincsenek többé eleven tudatában. Az 1930. évi utolsó Lambeth-egyházi konferencián az a feltűnő törekvés jelentkezett, hogy a Harminckilenc Cikket háttérbe szorítsák, és az anglo-katholicizmusban nyilvánvaló az az igyekezet, hogy az egyházból minien kálvinista kovászt eltávolítson. Még jelentősebb ezeknél a kiélesedő ellentéteknél, amelyek csak azért nem érezhetők túlságosan, mivel magán az egyházon belül küzdenek egymás ellen, s így részben ellensúlyozzák egymást, az a tény, hogy az anglikán kegyesség és theologia, mint már többször megállapították, alapjában véve Pelagius módjára gondolkozik, és így a kontinentális reformáció tiszta kegyelemtanával ellentétben áll. (Folyt, köv.) DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP
