Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)

1933-07-30 / 31. szám

124. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1933.

Meghajtom azért térdem és fejem a jóságos Istennek, mindnyájunk szerető édesatyjának parancsszava előtt és. hálával borulok le trónjának zsámolyához a fegyelemért, mellyel negem egész életem folyásán át atyai ölében hordozott s őszre hajló életem küszöbén ebben az új munkatérre való elhívásban nyilvánuló nagy kegyelmére is méltatott s például állítván elém hivatali elődeim munkabíró esztendeinek hűségét és buzgóságát, a sáfárságnak útját is kijelölte számomra, gyarlóságaim elfedezése végett pedig elnöktársam, a nt. Esperes úr személyében adott az Egyházmegyének olyan kormányzó, vezető férfiút és nekem olyan vezető munkatársat, kinek áldozatos hűsége, el nem fáradó kötelességtudása, rendíthetetlen evangéliumi hite, református anyaszentegyházunk fundamentális alapjain való szilárd és hajlíthatatlan megállása előttem is példa, de mindnyájunk számára is támasz, erő és megnyugvás lehet.

De nagy az én bizakodásom egyházmegyénk és egyházközségeink hivatalosaiban és választottaiban, lelkipásztorokban és tanítókban, gondnokokban és presbiterekben s hitem szerint minden gyülekezetünkben meglevő, abban a ma talán kicsiny hívő seregben, melynek tagjait református anyaszentegyházunkhoz tartozókként nemcsak keresztlevelük alapján vesszük számba, hanem különösen azért, mert élő hiten alapuló szilárd meggyőződésüknél fogva vannak az egyház testébe beépítve.

Ez a kicsiny sereg nem annyira az egyházalkotmányunk adta jogok vindikálásában, hanem sokkal inkább a kötelesség teljesítésében jár elől jó példával, benne tehát meg van a hűség és elszánt akarat arra, hogy lélekkel legyen komoly segítségére azoknak, kik egyházi életünk hajóját baj nélkül iparkodnak a mai komor élet háborgó vizein elvezérelni egy reménységesebb jövendő felé.

Mert valóban »megnehezedett az idők viharos járása felettünk«, nem csak nemzeti életünkben, de egyháztársadalmi életünkben is megsokasodtak a bajaink, felszakadtak, kiújultak a sebeink.

Szenvedések próbája alá vettetett a világ! Ez alá a próba alá vettetett egyházi életünk is. A súlyos válságoknak az az áradata, mely az utóbbi esztendők folyamán rázúdult, — ma már megállapíthatjuk, — válogatás nélkül a világ népeire, sőt nagy embertömegekben a lelkek válságává is szélesedett, rázúdult a mi szerencsétlen csonka hazánkra, a mi szétszaggatott nemzetünkre és az azzal mindig sors-közösségben összeforrott magyar református egyházunkra is.

Ha ezeknek a testet-lelket sorvasztó bajoknak az orvosszerét keressük, meg kell állapítanunk, hogy a gyógyszer alkalmazása egy jelentékeny részében a mi hatókörünkön kívül esika mert ^{szándékomon kívül kénytelen vagyok itt egy tőlünk távol eső horizontot is érinteni) a világ anyagi és erkölcsi lerongyolódásának eredő okát ma már minden józanul gondolkodó fo a világháború után kialakított új világfenntartó oszlopának szánt abban a békeműben látja és ismeri fel, mely az evangélium szeretet-törvényeit lábbal taposta s emberi bölcselkedéstől, még inkább azonban hatalmi gőgtől, mohó kapzsiságtól és rabló ösztöntől vezettetve szembe helyezkedett az erkölcsi világrenddel, az ennek alappillérét képező igazság eszméiével. azzal az igazsággal, mely az örökkévaló Isfen lelkének kisugárzása s a világra vetített fény e.

Ám ha ezt a szorongattatásunkat jórészben okozó gyarló emberi alkotást a magunk erejével, egy kis

nemzet erejével a föld hatalmasaival szemben meg nem változtathatjuk is, — nincs földi hatalom, mely megtilthassa, hogy a magyar reformátusság az örökké való Istent más rítus szerint imádó magyar testvéreivel imára kulcsolt kezét összefogva vezeklő, bűnbánó, hófehér lélekkel ojdaboruljon az igazságos Isten trónja' elé és mindennapi buzgó imádságban esdekelje le a maga és nemzete számára keresztre feszített igazságának győzedelmét s a jóságos Isten megáldó és simogató kezét.

Szemünkbe kacaghat a hitetlenség, a felfuvalkodott önteltség, az Istentagadásban kéjelgő tudálékosság, — mi e sátáni kacagással szemben is hívő lélekkel hisszük és valljuk, hogy az őrök Istennek ez az igazsága nincs eltemetve, élő bizonyosság, élő valóság az és reánk virrad annak hajnalhasadása, mert Isten malmai lassan őrölnek ugyan, de hibátlanul és maradék nélkül elvégzik az ő munkáikat és darabokra .zúzzák a vaksággal megvert tudatlanságnak és álnokságoknak azt a szövedékét, melyet életlehetcfségeinknek és talpraállásunknak útjába vetettek.

De viszont azt is hinnünk és vallanunk kell, hogy imádságunk csak úgy ér fel az égig, csak úgy számíthatunk annak meghallgatására, ha mi magunk is mindent megteszünk arra, hogy az engesztelődést kiérdemeljük; ha rendet teremtünk a magunk háza táján; ha hitünk szövedékeibe nem engedünk be kétséget, házunkba bujtogatókat, a magunk, családunk és gyermekeink leikébe hitvallásos gondolkodásunktól, világnézetünktől idegen és tisztes tradícióinkkal kiegyenlíthetetlen ellentétben álló ideák mérgét; ha a bőség esztendeiben nagyra növekedett igényeinket ezekben a szorongatóan szűkös időkben megtanuljuk lefokozni, megtanulunk lemondani és szűkös viszonyaink között is a ^gyermekeinket és mi arra szoruló magunkat is oktató, nevelő, feddő, védő és keblén hordozó anyaszentegyházunk és annak közintézményeiért áldozatokat hozni; ha beidegzőidtünk a szenvedések keresztjének elhordozására, a hántások és csapások alázatos, tűrő lélekkel való elviselésére, — mint ezt a sanyargattatások és üldöztetések fűzében meg nem égett, de hajlíthatatlan kemény acéllá edzett, hosszútürő, hitvalló, eklézsiákat fundáló, templomokat és iskolákat építő s azokat áldozatos lélekkel fenntartó és reánk örökítő áldott emlékezetű apáink és anyáink cselekedték.

Cselekedték! Ezen a tetten van itt a hangsúly, ami nem beszédes mozdulatlanságot, nem okoskodásokkal kendőzött tétlenséget, nem maga-imádó tudálékosságot, hanem a hitben naponkint való megújulást, a bűn számára naponkint való meghalást, az áldozatoktól soha meg nem riadó lelket és e lélekben való mindennapi újjászületést jelentett a mi drága emlékezetű hitvalló őseinknél, és ha nem akarjuk a pusztulás kárhozatára juttatni a reánk maradt drága örökséget, — a mi református anyaszentegyházunkat, — ugyan ezeket kell jelenteni a ma élő nemzedék számára is.

Az idő sürget, itt kopogtat ajtónkon a sorsdöntő kérdés: tudjuk-e, akarjuk-e Isten parancsai szerint reformálni életünket és egyházunkat? Van-é bennünk annyi elszánt akarat, múltúnk iránt annyi megbecsülés, jövőnkbe vetett annyi hit és a jövőért való annyi felelősségérzet, hogy ezt a megújulást, ezt az újjászülő belső reformációt eltudjuk végezni s az ebben reánkváró harcot önmagunkkal, saját gyarlóságainkkal s hitünknek talán nem is minden hibánk nélkül elhidegült, vagy közönyössé vált cselédeivel szemben győzedelmesen meg tudjuk-e harcolni?