Dunántúli Protestáns Lap, 1933 (44. évfolyam, 1-53. szám)
1933-06-18 / 25. szám
Negyvennegyedik évfolyam. 25. szám. Pápa, 1933 június 18. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.----------—---------—----------------------------------------------------------------------—------------------------------—___________________________________________ FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Az ökumenikus mozgalom, mint theologiai probléma. A Lausannei Konferencia Theologiai Bizottságágában jelenleg hasonló módon világítják meg a kegyelem fogalmát különböző theologiai álláspontokról. Milyen végső, egyértelmű és számunkra hozzáférhető valóságot jelent ez a fogalom, ha pelágiánus alapnézetből, vagy a kálvinista predestináció-gondolatból, vagy az orthodox dogma megváltási kozmológiájából kiindulva értelmezzük? A legelső eredmény az, amint ezt Lausanneban is tapasztaltuk, annak az egyszerű megállapítása, amiben megegyezés van köztünk, azután következik a tulajdonképpeni különbség lehető legpontosabb megállapítása, amelyet gyakran más helyen kell keresni, mint a theologiai-fogalmi vitatkozás hadszínterén. Ma ennek a munkának a kellős közepén vagyunk. Nemcsak egy adott történeti tartalom fogalmi megragadása, nemcsak a szükségesnek látott erisztika, hogy Brunner Emil kifejezését használjam, vagyis az igazság szigorú elhatárolása a theologiai feladat, hanem az irénika is, amelyben theologiai és egyházi tekintetben egymás terhét hordozzuk, talán a félreértést, talán a tévedést, a nélkül, hogy iezért a tévedést igazságnak neveznők, de abban a reményben, hogy ha feltekintünk Istenünkhöz, aki nekünk az egyik igazságot adta, lehetségessé válik nekünk mindinkább többet látnunk az egyik igazságnál, és kifejezni azt, ami ténylegesen összeköt bennünket. Ehhez pedig két dolog segít el bennünket. Az egyik az az útmutatás, amit Barth Károly adott nekünk, hogy a másik egyházat és annak igazságát úgy tekintsük, mint egy hozzánk intézett kérdést. Barth Károly ehhezképest a katholikus egyházat kérdésül fogta fel, amely az evangéliumi egyházakhoz van intézve. Ezzel egészen új módon vette komoly vizsgálat alá a katholikus egyházat, úgy ahogy a felekezetek közti polemikában eddig aligha vette valaki. Ez a vállalkozás a fordítói munka megkísérlése volt, mégpedig olyan módon, amely a protestáns egyházak közti eszmecserében Ts hasznos lehet. A magunk igazságát ez által mintegy idegen kérdések pergőtüzének tesszük ki azzal a bizodalommal, hogy vagy kiállja ezt a támadást, vagy hogy meg lesz bennük a revízió bátorsága, ha nem állja a tüzet. Megjegyezhetjük mellékesen, hogy a katholikus egyház erre' a nagylelkű kísérletre nem azzal felelt, hogy az evangéliumi egyházakat a maga részéről szintén kérdésnek vegye; s Barth Károly e fejtegetés további fonalán végül sem kerülhette el annak a megállapítását, hogy a katholikus egyház a legnagyobb és legveszélyesebb häresia, és hogy olyan tanok, mint az »Imago Dei« és az »Analógia entis« csak az Antikrisztustól származhatnak. Hogy Barth Károly * kérdésfeltevése ilyen szerencsétlen véget ért, nem kell hogy visszatartson bennünket e módszernek az ökumenikus mozgalomban való alkalmazásától. Az újabb mélységpszichológia (Tiefenpsychologie) megtanított bennünket arra, hogy azt, amit valaki a másik embernél elitéi és visszautasít, gyakran az ő saját lelke tudattalan tartalmának félreszorításaként lehet megértenünk. Az eretneküldözés theologiáját és vele a hitvallás megalkotását illetőleg ennek a felismerésnek van bizonyos értéke. Az egyház is az eretnekség elvetésében sokszor csak azt stigmatizálta, ami őbenne magában veszélyképpen ott rejtőzött. A katholikusevangélikus vitatkozások során, így a protestántizmus a katholikus egyház elleni polemikájában és apologetikájában bizonyára mindig jó adag burkolt kathoiicizmus ellen harcolt, ami magában a mi egyházunkban lappangott. Másfelől a katholikus egyház is a protestántizmus elleni harcával mindig újból védekezett az evangéliumi ismeret ellen, amely őbenne magában újra meg újra különböző helyeken akar kitörni, sőt ki is tört. A másik dolog, ami segít bennünket abban, hogy ehhez a fordítói munkához kellő beirányzódást vegyünk, a metanoia alkalmazása magára a theologiára. Nem szabad, hogy a theologia csak tanítson a metanoiáról, hanem kell, hogy magára is alkalmazza. Mert ha mi elbukott világban élünk, ha szellemünk és emberi természetünk meg van romolva, akkor theologiai gondolkozásunk is Ítélet alatt áll. Theologiai »ratio«-nk akkor bizonyára nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy kívül áll az emberi természet elbukottságán. A katholikus egyház ugyan felteszi ezt, mivel nála nem emberi, hanem isteni igazság előterjesztéséről van szó. Azonban ezt az isteni igazságot nem Isten romlatlan képmása fogadja el, gondolja át és dolgozza fel, amely képes ezt az isteni igazságot egész teljességében és nagyságában csonkítás nélkül elgondolni, hanem olyan gondolkozás, amelyet — bár keresztyén — folyton fenyeget a mi embertermészetünk, fenyegetnek az emberi értelem túlkapásai, s az emberi szellem gőgje. A metanoiának ennélfogva a theologiai tudatban is állandóan meg kell lennie. A theologiai gondolkozás sem csalhatatlan és ítélet alatt áll, vagy legalább is késznek kell lennie, hogy munkáját ennek az ítéletnek alávesse. Csak ez az állandó alázatosság és bűnbánat, ez az állandó ott állás Istennek ítélete és jelenléte előtt, ez az állandó feltárultság és készség, hogy valóban az isteni Igét halljuk, és ne a kegyes érzelmekből és gondolatokból eredő emberi szót, védhet meg bennünket attól, hogy veszedelmes önértelmezés martalékai legyünk. (Folyt, köv.)
