Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-05-15 / 20. szám
1932. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 79. oldal. munkának a tervszerű folytatását nem találom sehol. Elindult és kutatott a história beláthatatlan messzeségekbe nyúló mezején. S hogy ez a barangolás és kutatás nem volt hiábavaló, tanúskodnak róla dolgozatai: az akkortájt szinte divattá vált bibliai összehasonlító vallástörténeti tanúlmányoktól kezdve egészen a dogmatika fejlődéstörténetéről írt vázlatáig. Különösen sok időt és erőt fordított a magyar protestáns múlt dokumentumainak feldolgozására. Ilynemű feldolgozásaiban az egyháztörténet szövedékéből főként a politikai események szálát fejtette fel különös gonddal. »Der Aufstand Bocskays und der Wiener Friede« (Debrecen, 1917) c. nagyszabású monográfiája — mely a külföld számára is betekintést ad küzdelmes múltúnkba — élete egyik főműve lett. A históriai kutatás mellett később exegetikai munkásságba is fogott; mintha csak győzött volna benne a Böhl-tanítványon a Balogh Ferenc-, illetve Erdős József-tanítvány. Német és holland kommentárokra támaszkodva megírta élete másik főmüvét: Máté evangéliumának magyarázatát (Debrecen, 1927), ezt a theologiánk régi adósságát törlesztgető munkát. Majd meg a reuniáló törekvések szolgálatába állott szívvel-liélekkel. Deres fejjel tanult angolul, hogy annál eredményesebb legyen közreműködése, amelyről képet nyújt a Lelkészegyesület Hit és Szolgálat-rovata. Lehet, hogy egységesítő törekvéseinek lesz majd bírálója, — bár nálunk nagyon általánossá vált az a szokás, hogy az alkalmiság jegyeit nagyon is magukon viselő és nagyon is szubjektív nekrológokban mondjuk ki theologusaink felett az utolsiá szót. De mégis akadok# bírálója, aki megütközik azon, hogy Ő dogmatikus létére is osztozott ennek a világmozgalomnak szemmel látható fogyatkozásában: amikor lelkes igyekezettel kereste azt, ami a keresztyén felekezeteket összekapcsolja, lényegbevágó különbségeket is hajlandó volt lényegteleneknek nyilvánítani. Erre a bírálatra azonban csak az lesz feljogosítva, akinek a ke^ resztyén egység evangéliumi gondolata legalább is annyira szívügye, mint amennyire Lencz Gézának szívügye volt. íme mekkora erőmegosztás képét mutatja ez a pályafutás. És mégis újra meg újra felmerült Lencz professzornál (különösen az utóbbi években) az a terv, b°gy dogmatikáját megírja. Nem tudom, hogy maradt-e erre vonatkozólag nyersanyagnál több a kéziratos hagyatékban. Ha maradt, akkor e hagyatéknak valami fejlődéstörténeti érdekessége is lehet, amire egyik legutóbbi cikkében tett nyilatkozatából következtethetünk. Ebben a cikkben a háború utáni theologiai helyzetről szólva kifejezetten a Ritschl-féle irányzathoz tartozónak vallja magát. Valószínű, hogy ez nem minden fenntartás nélkül veendő, — de ennek az állásfoglalásnak publikációiban még így is nagyon kevés indokát találom. Vájjon tényleg valami idefejlődéssel van itt dolgunk? Nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy e szerint végül is ahhoz az irányzat? hoz számította magát, amelyben két évtizeddel korábban pozitív keresztyén igazságok helyett tetszetős, de elvetendő emberi bölcselkedést látott. S mint »ritschliánus« ép oly idegenül nézett a háború utáni idők új theologiai áramlatára, — akárcsak egykori tanítómestere a ritschliánizmusra. * Van pályafutásában valami tragikus vonás: ez az odaadó munkásság nem talált kellő visszhangra. Pedig akadnak írásaiban kifejezetten gyakorlati célzatú részletek is, amelyek azt mutatják, hogy szerzőjük nyitott szemmel nézte és bátran ki is nyilvánította egyházi életünk fonákságait. Tudom, hogy bántotta őt ez a visszhangtalanság. Ő maga homályosságig tömör és sokhelyt darabos stílusában látta a magyarázatot; én inkább abban a belső törtségben, sőt töredezettségben látom, amit külsejében egyenesvonalú pályafutása mutat, s amit a fentiekben meghatározni próbáltam. Sőt még stílusának némely fogyatékosságát is csak erre tudom visszavezetni. — Azt talán nem kell erősítgetnem, hogy mindezzel sem Lencz Géza munkásságát, sem e munka eredményeit nem akarom egy szemernyivel sem kisebbíteni. Ez a munkásság a hű munkás emlékezete iránti hálára kötelez mindnyájunkat. De mi lehetett volna itt az eredmény, ha több az egycélúság, a koncentráció? Ebben a kérdésben rejlik az a tanulság, amit végső tanításul hagyott számunkra a mi távozó professzorunk. Török István. (r* ■■■ -....................- — —7^ Is KÖNYVISMERTETÉS — —........ Küzdelmeink. Három ref, egyház története. Irta: Kur Géza ref. lelkész, Komárom, 1932. 8° 120 1. Ára 12 Ke. Csicsónál az ekklézsia feldulására vonatkozó feleslegesen hosszúra nyújtott fejtegetésére megjegyezzük, — t. i. hogy vájjon 1673-ban, vagy 1674-ben történt-e ez, — hogy a kezünkben levő katholikus forrás szerint az ekklézsia foglalás határozottan 1677-ben történt. Ami pedig a kuruc-háboruk idején való újabb feléledést illeti, erre vonatkozólag egész fejtegetését, — hogy talán a Thököly-féle kuruc világban támadt volna fel az ekklézsia, nem pedig a Rákóczy-szabadságharca idején — helytelennek találjuk. Igaza van itt teljesen az 1774-i conscriptiónak: „a Rákóczy tumultusának alkalmatosságábul“ állott az fel újra. Más forrásból is tudunk róla, hogy Csicsón 1712-ben űzték ki újból a prédikátort. Egyébként hosszadalmas volna bővebben beszélni felfogása helytelenségéről. Következtetésére egyetlen támogató példát sem ismerünk. Nem tudunk róla, hogy Thököly szabadságharca egyházakat állított volna helyre. És ha épen Csicsónál — a maga elgondolásán túl — bizonyítani is tudná állítását, nagyon hálásak lennénk érte! Mert viszont számtalan példa van arra, hogy Rákóczy alatt számtalan gyülekezet támadt fel hossabb-rövidebb életre. Szerintünk itt erről van szó. Fiiss és Ásvány kő 1546-ban egyházi birtokok, mindkettőnek plébánosa is van. Az 1561—2-i főesperesi visitatiót fentebb említettük. így pedig egyáltalában nem áll helyt az az állítása, hogy „1546-ban már befejezett tény“ lett volna a füssi „református egyház“. Szerzőnk hallgat róla, — amit pedig Némával kapcsolatban felemlít — hogy az 1681-i országgyűlésen a füssi templom, iskola és papiak elfoglalását is, mint sérelmet jelentik be a protestánsok. Mint katolikus forrásunk említi, 1665-ben már plebánus van Füssön, s ugyanez a forrás az elfoglalást a Szelepcsényi érsek által megbízott gróf Hochkirchen Lajosnak tulajdonítja. Ásványkő elpusztulásáról szólva, helyesen állapítja meg, hogy azt nem az 1806-i árviz söpörte el, de nem is az általa vélt 1670-ik árvízkatasztrófa okozta, hanem 1683-ban a bécsi hadjárat alkalmával a török dúlta fel és szórta szét lakosait. Visszatérve a füssi egyház sorsára: a kuruc világban már újra van itt ekklésia. 1712-ben lelkészük Debreceni István, két füssi legátussal (Németh János,
