Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-05-08 / 19. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1932 május 8. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-------------------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. —..................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Kálvin művelődéstörténeti jelentősége. (Folytatás.) Hogyan lehetséges ez? Nem éppen Amerikában fejlődtek-e ki az úgynevezett emberi és polgári jogok, aminek igazolását az utóbbi időben a hires közjogtudós Jellinek kísérelte meg? E ponton egészen rövidre foghatom a dolgot. Ismeretes, hogy ezek a jogok azt mondják ki, hogy minden ember igényt tarthat a lelkiismereti szabadságra, élete sérthetetlenségére, szabadságra és tulajdon szerzésre. Nem lehet elvitatni, hogy e jogoknak a francia Alkotmányozó Gyűlésben történt proklamálása a kálvinista vagy helyesebben deuterokálvinista, azaz independens alapon nyugvó amerikai alkotmányokkal összefüggésben történt. De az alapjog, a lelkiismereti szabadság nem kálvini eredetű, hanem a már említett újrakeresztelőktől származik. A többi jogigény hangoztatása pedig pláne az ókorig visszakövethető. E jogok hangoztatása által tehát, amennyiben megtette, a kálvinizmus nem szerzett különösebb érdemeket. Az említett jogok értéktartalmának megítélésénél azonban alárendelt jelentőségű kérdés az, hogy mióta hangoztatják őket. A fontos inkább ezeknek a jogoknak az őket védő és támogató államhatalommal való összefüggése, az, amit ma az alkotmányjog materiális oldalának neveznek. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlatban semmi jelentőségük nincs, ha az állam nem védi őket és nem kezeskedik értük, azaz ha nem nyilvánítják őket »szubjektiv-közjogok«-ká. E szubjektív jogoknak az államhatalomhoz való viszonyának meghatározásán már a középkor fáradozott; de hiányzik ott az a jellegzetes modern követelmény, hogy e szabadságjogokat egy alkotmányos okmányban kell leszögezni, hogy egy alaptörvény fölényeserejű érvényével léphessenek fel. Abban áll mármost Kálvinnak eddig figyelembe nem vett nagy jelentősége az írott alkotmány történetében, hogy ő, ha nem is jogászi élességgel, megértette az említett szabadságjogoknak (kivéve a lelkiismereti szabadságot) az azokat védelmező államhatalommal való összefüggését, ezzel szubjektív-közjogokká tette őket, s kívánatosnak mondta okmányszerű kodifikálásukat. Az a hatás, amelyet eszméi az angol, majd az amerikai államalkotmány alakulására gyakoroltak, s amely mindmáig észrevétlen maradt, okmányszeriileg igazolható. Ez a vívmány művelődéstörténeti szempontból sokkal fontosabbnak látszik nekem,, mint a nemzetgazdász Weber Miksa sokat tárgyalt megállapítása, akihez Troeltsch és mások is csatlakoztak, amire befejezésül röviden még ki szeretnék térni, az t. i., hogy Kálvin, illetve a kálvinizmus a maga »világonbelüli aszkézis«-ével a kapitálisba szellemet ugyan nem teremtette, de előmozdította. Ami Kálvint magát illeti, Weber tételét kereken vissza kell utasítani. Szerencsétlen már maga ez a kifejezés: »világonbelüli aszkézis«. Először is sokértelmű, s a felekezetek megkülönböztetésére éppen nem jellemző; mert a katolicizmus is ismeri a világonbelüli aszkézist. Éppen a katolicizmussal szemben nem afféle aszkézist hangsúlyoz Kálvin, amely külső gyakorlatokból áll, hanem ojyan belső, szellemi érzületet kíván, amely nem elégszik meg a világban való érvényesüléssel, hanem azon van, hogy a világ felett belsőleg uralkodjék s legyőzze. Ezért Kálvinnál legfölebb világbiró, világot legyőző szellemi érzületről lehetne beszélni. Ezzel az érzülettel Kálvin egyfelől a lustaság, a henyélés és koldulás, másfelől a gazdagság és a fényűzés túlkapásai ellen harcolt, s ezáltal biztos alapot teremtett a gazdasági erők egyensúlya számára. Ehhez járult még a pozitívum: a munkának önmagáért és nem a nyereségért való becsülése, a rendes hivatás körében a munkálkodás fegyelmezettségének és tervszerűségének hangsúlyozása, a vagyonközösségi elvvel szemben a magántulajdon védelmezése. S mindennek a célja az, hogy a »szegény ember« — amint ezt Kálvin újra meg újra elmondja —, segítséghez jusson. Mert az az állítás, hogy Genf Kálvin odaérkezése előtt és ottléte alatt a gazdasági virágzás állapotában volt, csak afféle mende-monda; mivel tudjuk, hogy a francia gazdaságpolitika Genf kereskedelmére és iparára halálos csapást mért. Kálvin minden erejével azon volt, hogy segítsen Genf városán, amelyet azonkívül a pestis is két ízben meglátogatott. Az is tény, hogy ezt az érdemet is el akarták vitatni reformátorunktól, midőn ezt a kijelentést adták a szájába: »A népet mindig szegénységben kell tartani, hogy engedelmes maradjon«. Ez a kijelentés azonban, amely egyik Kálvin életrajzból a másikba vándorol, valójában nem történt meg. Genfi levéltári kutatásaim során módomban volt megállapítani, hogy ezt a kijelentést nem Kálvin, hanem ellenfele, Trolliet tette. Kálvin gondoskodott városa jóllétének emeléséről. Enyhítette az ínséget, de ezzel nem növelte nagyra a kapitálista szellemet. Nem mozdította-e elő azonban Kálvin a kapitálizmust azzal, hogy állítólag elsőnek engedte meg a reformátorok között a kamatszedést? Az igaz, hogy Kálvin ezzel a gondolattal elhagyja a katholikus szociálteorétikusok álláspontját, akik tudvalevőleg a pénz terméketlenségének dogmáját hirdették; de nem ő volt az első. Előtte Butzer, Luther és Melanchton hasonló véleményt nyilvánítottak. De tovább is megyünk egy lépéssel. Kálvin a kamatszedést sokkal szűkebb körre szorítja, mint pl. Melanchton. Ugyanis csak a gazdagokkal szemben tartja jogosultnak, a szegényekkel szemben igazságtalannak véli. De amit a világ nem tud, az a tény, amelyet én a genfi Állami Levéltárban megállapítottam, hogy már Kálvin előtt a katholikus püspöki uralom megengedte Genfben 5o/o kamat szedését. Később ugyan, a kálvinizmus kö
