Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-04-24 / 17. szám
66. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1932. zatalát kívánja meggátolni, aminek kisebb testületeknél mégis csak meg van a lehetősége. így a nép vizsgálja felül főleg azt a határozatot, amely valamely egyháztagnak a gyülekezetből való kizárására irányul. Ha ilyenképpen az egyenlőség és a tömeg uralma nem számítható a kálvini alkotmány alapvető elvei közé, azért másfelől nem lehet tagadni, hogy Kálvin, főleg későbbi irataiban a gyülekezetnek olyan jogokat és kötelességeket juttat, amelyek egy arisztokratikus alkotmány keretébe nem férnek meg. A lelkészek választása és az egyházi hatalom gyakorlása szerinte ugyanis a gyülekezetnek Istentől adott, elidegeníthetetlen joga. Miképpen gyakorolja a gyülekezet ezt a jogát, az más kérdés, az erre adandó felelet az időbeli körülményektől és a nép erkölcseitől függ. Különböző javaslatok után Kálvin végül arra az álláspontra helyezkedik, hogy mindazok, akik a gyülekezetben hivatalt akarnak betölteni, az egész gyülekezet titkos szavazatával választassanak meg. Itt tehát a gyülekezet közvetlen választását törvényes eszközül ismeri el, de a gyakorlati megvalósítás lehetőségét a választó tömeg zavaros önkénye miatt kétségbe vonja. Ez a nyilvánvalóan tisztán praktikus, opportunus ok azonban nem dönti meg a gyülekezeti közvetlen választás elvét. Ehhez járul egy, a demokrácia irányába mutató mozzanat. Kálvin szerint a prédikátorok, akik a gyülekezetnek nem uralkodói — ezt Kálvin sohasem felejti el hangsúlyozni —, hanem szolgái, az egyház egész testét képviselik; ők e szerint a gyülekezet szervei, akik a gyülekezet egyenlőjogú egyes akaratait kollektive juttatják kifejezésre. Ez demokratikus vonás. Ez a képviselet természetesen materiális volt, azaz az egyházi hatóságok, elsősorban a konzisztórium, a gyülekezetre mint egészre váró valláserkölcsi feladatokat mint annak szervei végezték el. E szerint reformátorunk a demokratikus elvet nem valósította meg a végső konzekvenciákat illetőleg is. De ha meggondoljuk, hogy egyházalkotmányát olyan időben tervezte, amelyben a római egyház hierarchiája folytán szellemi és egyházi önérzetét vesztett népet csak lassanként kellett ránevelni az egyházi önállóságra; ha továbbá meggondoljuk, hogy a dogmatikailag még nem eléggé képzett tömegekben még nem lehetett kellő érzék a megválasztandó egyházi tisztviselő tulajdonságainak megbirálására, s választójoguk gyakorlása által csak zavart okoztak volna, akkor nem fogjuk kevésre becsülni, hogy Kálvin mégis megtette a kísérletet arra, hogy a demokratikus gyülekezeti elvet ne csak kimondja, hanem, amennyire lehetséges, meg is valósítsa. E ponton nehézségekkel kellett küzdenie, amelyeket viselni kellett, mert nem volt képes megoldani őket (tolero, quod tollere non possum). Kálvin elvei nem vesztek el, a későbbi idők elfogadták és továbbfejlesztették őket, sőt belenyúlnak a mi jelenünkbe is. Ebben rejlik világtörténeti jelentőségük. Kálvin egyházalkotmányát és Lagky Jánosnak, a londoni emigráns gyülekezet vezetőjének gondolatait alapul véve és az 1555. párisi zsinaton hozott rendszabályra támaszkodva az 1568. weseli konvent és az 1571. emdeni egyetemes zsinat az alsórajnai református szabadegyház számára kidolgozta azt az egyházalkotmányt, amely máig minta maradt, s az összeomlás után Németországban az alkotmánytervezetek kidolgozásánál zsinórmértékül szolgált. Az alap a gyülekezet, ezt illeti meg lényegileg a vezetés, amely a lelkészekből és a legidősebbekből összetevődő presbitériumot vagy konzisztóriumot megválasztja, amelyeknek választása folytán a kiszsinatok vagy klaszszisok, ezekből a tartományi zsinatok, s ezekből végül az egyetemes zsinatok képviselői kikerülnek. A népszuverénitás gondolata abban jut kifejezésre, hogy az illető zsinatok a gyülekezet kormányzó szerveiül tekintendők. (Folyt, köv.) Dr. Bohatec József. Fürdőink lelki gondozása. A fürdőhelyeken nagy szükség van a rendszeres istentiszteletekre, hisz a beteg, szenvedő fürdőzök testi fájdalmát is enyhítené, a hit gyógyító balzsama, ha legalább vasárnaponként részesülhetnének benne. És miért ne részesülhetnének ? Hiszen meg van erre minden lehetőség, csak épen törődni kellene vele. Meg kell szervezni minden fürdőhelyen a rendszeres református istentiszteleteket! Tudom, hogy több helyen meg is van szervezve, mert akad egy-egy lelkes, ügybuzgó egyháztag, aki kezébe veszi ezt az ügyet. Minden elismerést megérdemelnek érte. De hátha van olyan hely is, ahol nem akad ilyen szervező erő ? Ott ne történjék e tekintetben semmi? Ott a hívek lelke gondozatlanul maradjon? Ilyen gondolatok közben arra a végeredményre jutottam, hogy ezt az ügyet csakis a hivatalos egyház szervezheti meg mindenütt és egyöntetűen. Minden egyházmegyének meg van a maga belmisszió-bizottsága, az vegye kezébe ezt az ügyet is. Intézzen az a bizottság felhívást theoiogiai- és vallástanárokhoz, lelkészekhez, tanítókhoz, hogy közülük ki, hová és mely időre megy nyaralni, üdülni, vagy gyógyfürdőt használni s így minden fürdőhelyen biztosítani lehet az egész idényre az istentiszteletek megtartását. Képesített lelkész, ha e célra nem jelentkezne elegendő számmal, úgy az arra alkalmas — Ilí-ik és IV-ik éves — theologusok is szóba jöhetnének, mert hiszem, hogy a fürdőzök áldozatkészsége, adományai lehetővé tennék, hogy ezek ingyen nyaralhatnának. Ilyen esetekben lehetne ingyen lakást szerezni, talán még ellátást is, mert hiszen minden fürdőhelyen lakik egy-egy jobbmódu, áldozatkész kálvinista testvérünk. Ezek azonban már mind részletkérdések, amelyeket a misszió-bizottság bizonyára sokkal jobban ért, mint én. Istentiszteletünk elmaradhatatlan kelléke a gyülekezeti ének is. Hévizen-létem alkalmával a lelkész kezdte az éneket s mi többien, a kiosztott, lapokra legépelt éneket énekeltük. Volt ugyan a teremben egy zongora, amelyet használni lehetett volna az ének kisérésére — a lutheránusok használták is —, de a gyülekezetünkben nem akadt senki, aki erre vállalkozott volna. A zongora ugyan nem a legalkalmasabb hangszer az egyházi ének kisérésére, de szükségből jó, csak hát volna valaki, aki játszana is rajta. Nem tartom kivihetetlennek látogatottabb fürdőhelyeinken egy fiszharinónium beszerzését, de az mindenesetre megvalósítható, hogy minden fürdőhelyen egy-egy tanítónk is legyen, aki az éneklést kezdje s azt hangszerrel, ha van, kisérje. Még valamit az istentiszteletek helyéről is. Hévizén a gyógyteremben tartják az istentiszteleteket. Ottlétem alkalmával képkiállítás is volt ugyanott, s bizony a nagyszámú „akt“ sehogy sem illett bele az istentisztelet áhítatos légkörébe. Harkányban — úgy hallom — a moziteremben tartják az istentiszteletet; a közismert moziplakátok bizonyára nem emelik az áhítatot. Több helyen magánvillákban tartják az istentiszteletet. Ezt még sokkal szerencsésebb gondolatnak tartom, mint a föntebbi megoldásokat. A misszió-bizottság e téren is üdvös munkát fejthet ki.
