Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-04-03 / 14. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 14. szám. Pápa, 1932 április 3. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE--------------------------------------------- megjelenik minden VASÁRNAP. '••••........-------------------------------A „betegek pasztorálása“ és a diakonátus. A Dunántúli Prot. Lap ez évi 11-ik számában Makár János veszprémi s.-lelkész tollából komoly, eszméltető cikk jelent meg a betegek pasztorálásának szükségességéről. Bizonyára saját munkájának néhány Isten előtt való hálaadásra késztető tapasztalata Íratta vele a sorokat, amelyek mögött azt a kérő óhajtást érzi az ember, hogy vajha a rendszeres beteggondozás minden egyházunkban megoldást nyerne s vajha egyetlen gyülekezeti munkás se mulasztaná el az Ige szolgálatának e kínálkozó alkalmait! Cikkének ama részéhez, amely az őskeresztyén és kálvini diakonatust érinti, pár gondolatot szeretnék fűzni, annál is inkább, mert a diakonátus ma már hazánkban sem olyasvalami, amiről csak a katakombák, vagy a nagy reformáció korának történetével kapcsolatban beszélünk. Hétről-hétre olvassuk egyházi .lapjaink hasábjain, hogy egyházaink itt is, ott is életrehivták a diakonátust, Kálvini alapon, olyan hivatali és jogkörrel, mint az őskeresztyénség és a reformáció korában ismeretes volt. De közelebbről érdekel a kérdés azért is, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tanulmányi helyemen a ref. diakonátus úgy elméletileg, mint gyakorlatilag tanúlmányozható. (Itt Kampenben mint külön gyak. theol. tárgyat adják elő a diakoniát, a helybeli gyülekezet pedig mintaszerűen megszervezett diakónus-testülettel rendelkezik.) Makár cikkéből azt veszem ki, hogy ő diakónusai legfőbb tisztévé a betegek látogatását és »lelki pasztorálását« tenné. Nem tudom, észrevette-e, hogy ellenmondásba jutott, amikor diakónusokra bízza a pásztoré l ást P A dolog úgy áll, hogy a betegek meglátogatása hozzátartozik minden keresztyén lélek tisztéhez (tehát a diakónuséhoz is), de hivatali kötelessége elsősorban a lelkipásztornak, azután pedig a vele együtt vezetéssel megbízott testületnek, a presbitériumnak. Ök képviselik az egyházat, rájuk van bízva nemcsak az anyagiak, de a lelkiek gondja is. Felelősek nemcsak az utolsó, Isten dicsőségére felhasználandó fillérért, de ugyancsak minden veszendő lélekért. S ha ez*a felelősség minden keresztyéné, az övék kétszeres, mert nékik különleges megbízatásuk is van. Ami most már a kérdéses diakonátust illeti, bizonyos, hogy jó pásztor és hivatásuk magaslatán álló presbiterek mellett valóban nem marad más feladata, mint az »asztalok körül való szolgálat«. Ez pedig nem egyéb mai nyelven, mint a gyülekezet szegényeivel szemben az irgalmasság szolgálatának gyakorlása. Természetes azután, hogy itt nemcsak rideg segélykiutalásról van szó, hanem — amint az apostoli agapénál az asztal körüli szolgálat is ezt jelenti — a szegények szeretetteljes felkarolásáról, a szükségletek kifürkészéséről és testi-lelki eledellel való kielégítéséről is egyben. A diakonátus-intézmény fejlődésének története valóban azt mutatja, hogy sok félreértés és Szentirásgyakorlat jött szokásba a századok folyamán a diakonátussal kapcsolatban. A cikkíró által is idézett Csel. 6:1—6. alapján pl. már a második században kezdett kialakulni a hierarchia diakonusi fokozata, mint valami alsó papság, melynek hivatása a sákramentumok körül az áldozárnak való segédkezésben állt (az »asztalok körül való szolgálat« téves magyarázása). — A prédikálást is megengedték néki. Luther visszaállította a diakonátus írás-szerinti értelmét, de kivitelre nála is csak annyiban került sor, hogy nagy városokban a prédikálásban segédkező segédlelkészeket nevezték diakónusoknak. Kálvinnál már magából a gyülekezetből választott diakónusokkal, találkozunk. De valóban azt látjuk, hogy a genfi gyülekezet diakónusainak tiszte megoszlott a szegénygondozás és a beteggondozás között. Ez talán a rendkívüli körülmények alapján indokolt volt Genfben, de az nyilvánvaló, hogy a diakonátus további fejlődése, a nem ref. talajon nőtt próbálkozásoktól eltekintve, mind inkább oda irányul, hogy ennek a hivatalnak visszaadja az egyetlen, Szentírásban gyökerező feladatát és jogkörét, a szegénygondozást. Ami alatt — nem lehet ezt elégszer ismételni — az anyagi gyámolítás mellett az Ige vigasztalásával való szolgálat is íriindig értendő! M Szentirás világosan különbséget tesz a »felügyelők« (érv lökött oi) és a diakónusok hivatala közt (Fii. 1:1); külön kívánalmakat sorol fel mindegyik hivatal számára (I. Tim. 3:8—10.). — Azért nem szabad nékünk se összetévesztenünk a különböző tisztségek különböző területen való szolgálatát és azt gondolnunk, hogy »mindegy ám az, akárki végzi azt a jó munkát, csak valaki végezze«! Az igaz: jobb, ha valaki végzi, mint ha senki se törődik szegénnyel, beteggel, de azt is be kell látnunk, a lelkipásztor és a gyülekezet nagyságához mért számú presbiter sem kényelemből, sem más okból, nem vonhatja ki magát a tulajdonképpen hatáskörébe tartozó szolgálat alól. Legkevésbbé azzal, hogy gyülekezetében van, aki elvégezze helyette a beteglátogatást — a diakónus. Annak megvan a maga munkaköre, s ha buzgósággal tölti be azt, éppen elég elfoglaltságot ad! Befejezésül annak a reménységemnek adok kifejezést, hogy eljön az idő, s már itt is van, amikor Isten mindinkább odáig kényszerít bennünket, hogy éljünk a nékünk adatott lehetőségekkel és meghajoljunk az idők jelei előtt. Ma még talán merész dolog abban hinni, hogy valamikor megadja a jó Isten, hogy FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK
