Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-02-07 / 6. szám
Negyvenharmadik évfolyam. 6. szám. Pápa, 1932 február 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ................-..............-......—.................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -.........................-................... FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ Törpe iskoláink kérdéséhez. Nehéz helyzetbe sodorta országunkat a trianoni békeparancs. Területének kétharmadától megfosztva, természetnyújtotta kincseitől elzárva, nem maradt más megélhetési forása, mint a gazdálkodás. S hogy ez ma mit jelent, tudvalevő. Mert bár életfenntartási cikkek azok, melyeket a mezőgazdaság produkál, — kelendőségük nincs. Vége már azoknak a szép időknek, mikor a földmíves lakosságot a többtermelés boldogító jelszavával lehetett biztatgatni. Nélkülözés és vergődés a falusi lakosság élete. A közintézmények iránti kötelezettségének nem azért nem tesz eleget, mert nem akar, hanem azért, mert nem tud. Kihatással van ez állami intézményeinkre is. Hiszen az állam helyzete is olyan, mint a magánemberé. Ha kévés bednek bevételei, szűkíteni kell kiadásait. Nem csodálkozhatunk hát azon, ha elsősorban is az általa fizetett hivatalnokok illetményeit igyekszik csorbítani, vagy az állásokat megszüntetni azokon a helyeken, ahol lehetségesnek látszik. Országunk ama helyzete, hogy költségvetési tételeinek több mint 50°/o-át fordítja személyi járandóságokra, idézte elő bizonyára azt a ránk nézve nagyon is szomorú intézkedést, hogy kisebb létszámú iskoláink tanítóitól megvonta a fizetéskiegészítő államsegélyt, s így okozójává lett sok helyen a tanítói állás megszüntetésének. Ha egyházi szempontból vizsgáljuk eme ránk nézve nagyon is szomorú kihatású intézkedést, fájó szívvel gondolhatunk csak rá. Hiszen sok olyan református iskolára mondatott ki a halálos Ítélet, mely évszázadokon át hintegette az istenfélelemnek és erkölcsnek nemes magvait. Ha kulturális szempontból vesszük fontolóra kihatásait, mély fájdalommal szemléljük, mint van kialvóban egy-egy mécsvilág, mely eddig fényt és meleget árasztott maga körül. Nekünk azonban osztozkodnunk kell hazánk sorsában, ha boldogság övezi határait, ha szenvedések és megpróbáltatások között hányattatik is. Be kell látnunk, hogy megcsonkított, szűk határok közé szorított, kicsi országunk nem képes arra, hogy az országunkban levő sokféle felekezeti iskolát — bármily csekély létszámú növendékekkel — államsegéllyel tartsa fenn továbbra is. Belátták ezt a mi bölcs és előrelátó egyházi vezérférfiaink is. S bizonyára országunk súlyos anyagi helyzetének megfontolása bírta őket arra, hogy a lelkésztanítóságok megszervezésével akadályozzák meg iskoláink végleges megszűnését. A pápai ref. theologiai akadémián már folyik is a papnövendékek képzése nemcsak a theologiai, hanem a tanítóképezdei tárgyakban is. Képezik ,az ifjú nemzedéket, hogy úgy a lel-FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR.TÓTH LAJOS THECL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK. készi, mint a tanítói szolgálat elvégzésére alkalmas legyen. Ne feledjük el azonban azt sem, hogy több olyan tanítói állás is megszüntettetett, amely praeo. rantia volt. Ezeken a helyeken nem lehet a mai mód szerint lelkész-tanítóságot szervezni, mert nincs s nem is volt lelkész. Ki tanít itt, ki vezeti az istentiszteletet? Még szerencse, ahol van egy-egy ág. hitv. ev. iskola, hova bejárhatnak gyermekeink a reál tárgyak tanulására, azonban a hittantanítással legtöbbször már baj van. Távol van az anyaegyház s a felmerülő kocsifuvarok miatt hetenként legfeljebb egyszer lehet teljesíteni. Az istentiszteletek minden harmadik vagy negyedik vasárnap tartatnak meg, s akkor is szokatlan időben, mert hisz előbb végezni kell az anyaegyházban is. így híveink közül azok, kik szeretnék a templomlátogatást gyakorolni, elmennek a másvallásu gyülekezet templomába. Először csak szükségből, később megszokásból s egyszer csak azt veszik észre, hogy annyira belieszoktak a másvallásu szertartásba hogy idegen már rájuk nézve a maguké. Kezdődnek a kitérések, re verzál isadások. A legtöbbje pedig érzéketlen lesz mindennemű vallásos követelmény iránt s eldurvulva valóságos csapása lesz egyháznak, községnek. S 30—40 esztendő elég lesz arra, hogy egy-egy leánygyülekezetünkről már csak az egyháztörténet emlékezzen meg, hirdetve, hogy valamikor ott is voltak kálvinisták. Tenni kell tehát okvetlen valamit ezeknek a szomorú következményeknek megakadályozására. Egyházkerületünk nagy költséggel tartja fenn pápai nőnevelő iskoláját, mely tanítónőképzővel is el van látva. Évről-évre 20—30 végzett tanítónőt bocsát ki kebeléből. Ezeknek a tanítónőknek nemcsak az a céljuk, hogy műveltséget szerezzenek, hanem el is akarnak helyezkedni az életben. Kenyeret akarnak keresni. Iskoláink legtöbbje még mindig szigorúan ragaszkodik a férfi tanítókhoz. Ha egy-kettő el is tud helyezkedni tanítónőink közül, a legtöbbje nem jut állásba. Szerény nézetem szerint ezeknek az állástalan tanítónőknek elhelyezkedést lehetne találni az államsegély megvonása miatt nehéz helyzetbe jutott iskoláinkban. Ha nem is lenne fényes anyagi helyzetük, a bizonytalanságnál mégis csak többet érne. Egy nő be tudja osztani idejét úgy, hogy elkészítse egyszerű eledelét addig, mig eljön a gyermekekkel foglalkozás ideje. A helyi tanítói javadalom biztosítaná a szerény megélhetését. Lakása lenne a tanítói lakban. Avagy lehetne talán úgy megoldani ezt a kérdést, mint ahogyan megoldottuk kicsiny gyülekeze
