Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1932-12-11 / 50. szám

Negyvenharmadik évfolyam. 50. szám. Pápa, 1932 december 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE . - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ A lelkészi továbbképzés.1 Midőn a lelkészi továbbképzés ügyében hozott egyházmegyei véleményes javaslatokat összegezzük, a mondanivalót maguk a javaslatok határozzák meg.1 2 Ezeknek a javaslatoknak az alapján megállapíthatjuk, hogy a továbbképzés eszméje a dunántúli egyházkerü­letben általában kedvező fogadtatásra talált; többféle kifogás merült fel azonban a theologiai tanárok orszá­gos konferenciáján javasolt kiviteli mód ellen. A ki­fogásokat sorra véve, először is ennek a kezdeménye­zésnek az intencióját kell tisztáznunk, azután pedig a helyzetünknek megfelelő teendők mérlegelése a fel­adatunk. I. 1. Mi az intenció? A lelkészek theologiai tovább­képzésének előmozdítása, megszervezése és rendszeresí­tése. A theologiai professzorok ennek a munkának az elvégzésére a törvény betűje szerint nincsenek elköte­lezve. Kérem azért, hogy ezt a kezdeményezést olyan­nak vegye a Nagytiszteletü Lelkészértekezlet, mint ame­lyet a professzorok az egyház iránt érzett felelősségük tudatában tettek. Tehát egy (éppen nem könnyűnek és kényelmesnek Ígérkező) szolgálat önkéntes és önzetlen felajánlásáról van szó. Ezt a szót, hogy szolgálat külön is hangsúlyozom s azt hiszem, hogy a lelkészi tovább­képzés ügyének a szolgálatára theologiai professzorok­nál hívatottabbakat a belsősomogyi egyházmegye sem ismer, amely véleményes javaslatában elutasítólag mondja, hogy „a theologiai tanároknak nem a lelkészek képzése a feladata, hanem a lelkészjelülteké!“ S itt még azt az érvelést sem tudom elfogadni, hogy a theologia professzorai „a lelkészi munkakör . . . széles területén nem rendelkeznek megfelelő tapasztalattal“. Erre az érvelésre azt felelhetné valaki, hogy a lelkészek viszont a lelkipásztori munka sokféle gondja-baja közepett a jelenkori theologia terén nem rendelkezhetnek akkora tájékozottsággal, mint a theologiai tudományokkal szoro­sabb, vagy lazább, de mégis folytonos kapcsolatban álló professzorok. Már pedig ha valaki theologiával akar foglalkozni, mégis csak úgy volna értelme, ha nem a múlt század, hanem a jelenkor theologiai kérdéseivel foglalkozik — különben olyan eredményekre jut, ame­lyek már eleve túlhaladottak. A lelkészi továbbképzés fontos ügyét tehát csakis a lelkészek és piofesszorok egyetértő, mindkét félre áldozatokat és áldásokat jelentő 1 Előadás a dunántúli református egyházkerület 1932. szept. 19-én tartott lelkészértekezletén. 2 A dolog előzménye az, hogy a theologiai tanárok 1931. évi országos konferenciája javaslatot tett a lelkészi továbbképzés ügyében (1. erre vonatkozóan dr. Varga Zsiginond dolgozatát a Sárospataki Ref. Lapok ezévi első és második számában) s az egyetemes konvent e2t a javaslatot 124 1932. sz. jkvi határozatá­val véleményezés végett elküldte az egyházkerületekhez és azok útján az egyházmegyékhez. FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK munkálkodása valósíthatja meg. Meg lehetünk győződve felőle, hogy a gondolatok kicserélése, a közös munka javára szolgálna a lelkipásztor igehirdetésének és a professzor lelkészképző- és nevelő munkájának egyaránt, vagyis kettős haszon háramlanék belőle magára az anyaszentegyházra. 2. Meglehet, hogy a professzorok nem rendelkez­nek akkora lelkészi tapasztalattal, mint a lelkipásztorok — bár nekik is van gyülekezetük: a reájuk bízott theologus ifjúságnak ugyanis hivatásuk szerint lelkipásztorai is. De ha mégoly kevés lelkészi tapasztalattal rendelkez­nének is, mint ahogy azt a belsősomogyi egyházmegye nyilvánvalóan feltételezi, a theologiai továbbképzést akkor sem úgy képzelnék el, mint ami a lelkipásztoro­kat szobatudósokká van hívatva átformálni. Isten mentsen minden olyan theologiai továbbképzéstől, amely a szövet­kezeti tevékenység és más egyebek mellett egy újabb mód és alkalom lenne arra, hogy a lelkipásztorokat igazi hivatá­suk betöltésétől, az igehirdetéstől elvonja és olyan prédiká­torokat formál, akik az evangélium kenyere helyett a dogmatika kövével akarják a gyülekezetei táplálni. Nem, amikor a professzorok a theologiai továbbképzés intéz­ményesítését javasolták, igazi theologiai munkás­ságra gondoltak. Olyanra, amely az igehirdetés szolgá­latában áll. Az életből nő ki és az életet szolgálja. Luther azt mondja, hogy az egyházatyákat — akiknek a tanulmányozása a középkorban és a reformáció ide­jén is a theologiai tudományosság alapja volt — azért kell olvasni, hogy olvasásuk az írásba bevezessen. „Most azonban csak azért olvassuk — mondja — hogy megmaradjunk náluk és az írásba soha be ne hatol­junk ; így aztán olyanokká leszünk, mint akik az át­jelzést gondosan megnézik ugyan, de a (megmutatott) úton mégsem járnak soha. A szeretett egyházi atyák írásaikkal a Szentírásba akarnak bevezetai és mi éppen azok által kivezettetjük belőle magunkat, pedig mégis csak egyedül az írás a mi szőlőskertünk, ahol néktink mindnyájunknak foglalatoskodnunk és dolgoznunk kel­lene“. (An den ehr. Adel deutscher Nation . . . XXV. pont.) Ha a mi életünkben nem az a theologiai tudo­mányok szerepe, amit Luther az idézett szavakban meg­jelöl, az csak annak a jele, hogy reformátoraink út­mutatását nem követtük és nem követjük. Következés­képen, ha a theologiai tudomány nem szolgálja nálunk az igehirdetést, nem a theologiai tudomány bűne, ha­nem annak a bizonysága, hogy mi még nem ismerjük, vagy félreismerjük a theologiát — vagyis a mi bűnünk, — ami csak annál sürgetőbbé teszi a továbbképzés intézményes megoldását. Ezzel már feleletet is adtunk a drégelypalánki egyházmegye kérdésére, hogy „miért üljünk mi Bárdi­nak. Duhmnak és Benzingernek a lábai elé, amikor Krisztus lábai elé is ülhetünk?“ A megnevezett három theologus intenciójával ugyanis legteljesebb ellentét­ben volna az, ha mi az ő tanítványai és nem az ő

Next

/
Thumbnails
Contents