Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1932-01-24 / 4. szám
14. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1932. lelve van örömmel, erővel és hatalmas arra, hogy segítsünk másokon is. Azt hiszem, mindnyájan átérezzük azt, hogy a mai világban, amikor minden a világhelyzet megjavítására irányuló próbálkozás és kísérlet holtpontra jutott, az első kötelességünk nekünk, akik itt vagyunk, az, hogy mi kezdjük meg a saját ajtónk kinyitását. Mindannyian érezzük, hogy vagy — vagy; vagy alábukunk végleg, vagy diadalmaskodunk. Nemcsak itt Magyarországon ez a helyzet, hanem minden országban. Vagy eltűnünk, vagy győzünk. Nagyon könnyű eltűnni, elveszni. De hogy megmenekülhessünk, ahhoz szükséges a mi részünkről a férfias tett: kinyitni az ajtót, hogy megtörténhessenek a csodák. Zárom előadásomat az Úrnak eme szavaival: »Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző és megszárad; és egybegyüjtik ezeket és a tűzre vetik és megégnek«. Gr Bentinek János. Az egyházak és a gazdasági világválság. — A gyakorlati keresztyénség oekumenikus tanácsa elnökeinek felhívása. — A világ keresztyén egyházai a legnagyobb aggodalommal szemlélik a gazdasági élet általános hanyatlását. Látják széles rétegeknek napról-napra élesedő küzdelmét a mindennapi kenyérért, egész nemzetek visszahanyatlását életszínvonaluk fáradsággal elért szintjéről és nem végső renden az alkotásra hivatott legderekabb emberek növekvő reménytelenségét, hogy a jelenlegi nehézségek kellő időre való megoldásának lesz-e lehetősége. Tapasztalják, hogy a sokszoros szükség és az abból származó kiút nélküli zavar sokak számára súlyos kisértés a hitetlenségre. Az egyházak mélységes hálával köszönnek minden munkát, amely e nyomor enyhítéséért tevékenykedik. Maguk az egyházak megkísérelték, hogy minden, a szükség által sújtott országban tagjaiknak áldozatkészségét felébresszék és sikerült is nekik soksok egyéni nyomort és nélkülözést enyhíteniök és az embereket a jelenlegi helyzet meg nem értett szigorának megítélésében józanságra bírni. Az egyházaknak azonban attól kell tartaniok, hogy a hosszan elhúzódó gazdasági szükség a hatékony segítésnek nemcsak a készségét, de a lehetőségét is veszélyezteti, ha ugyan egészen el nem pusztítja és hogy a legkeményebben sújtottak hovatovább az elkeseredés és gyűlölet martalékaivá lesznek. Az egyházak jól látják, hogy a gazdasági és állami élet vezetői a leggondosabban keresik az útjátmódját, hogyan lehetne a gazdasági pusztulást útjában megállítani. Látják azt is, hogy a válság mélyen fekvő okainak felismerése növekvő mértékben tör utat magának s szívesen köszöntenek minden jószándékot, amely a gazdasági élet vezető nagy világhatalmainak szolidáris akciójához vezethet. Az egyházaknak azonban az a benyomásuk, hogy ennek a világszolidaritásnak a döntő bizonyítékai még hiányoznak és a népekkel, mindenekelőtt pedig a\ szükséget szenvedő tömegekkel egyetemben az egyházak meg vannak győződve a gyors cselekvés kikerülhetetlen szükségességéről. Úgy látják, hogy ezidőszerint a politikai helyzet biztonságának és áttekinthetőségének hiánya eleve hatástalanságra ítél minden törekvést, amely gazdasági téren átfogó megoldásra céloz és hogy ennek következtében jelenleg a gazdasági jövőt is döntő módon irányítják a politikai téren teendő rendszabályok. Ennek felismerése folytán a világ államférfiad újólag figyelmeztetik arra az óriási felelősségre, amely ebben a helyzetben reájuk nehezedik, mindenekfelett és előtt gondolva a küszöbön álló lefegyverzési tárgyalásokra. A világ a béke valóságos biztosítása után vágyakozik és a béke tartósságát biztosítva látván, kész lesz valóságban és idejében olyan útra lépni, amely a gazdasági válság által felvetett kérdések megoldására vezet. A világháború napjai óta a veszedelem, hogy a nemzetek évszázadok szülte szolidaritásának maradványai is veszendőbe mennek, sohasem volt nagyobb, mint éppen most, olyan pillanatban, amely ennek a szolidaritásnak a legerősebb jegyeit követeli meg. Mindezeknél fogva az egyházak mindenkit, különösebben minden keresztyént felhívnak, hogy tegyenek meg mindent ennek a veszedelemnek a leküzdésére, az itt jelzett összefüggések tiszta felismerését igyekezzenek a világ közvéleményében érvényre juttatni és ezzel a világválság leküzdésére egységes közakarat kialakulását szolgálni. A felhívást, mint a gyakorlati keresztyénség oekumenikus tanácsának elnökei, a winchesteri püspök, a brit csoport elnöke, Germanos érsek, thyateirai metropolita, az orthodox csoport elnöke és dr. H. Kapler, a Deutscher Evang. Kirchenausschuss elnöke, mint az európai csoport elnöke írták alá. Sziics Zoltán A hatalmas termetű, cédrusegyenes pap, akinek erejéről egykor csodálattal beszéltek: összeroppant a még hatalmasabb Halál előtt, mintha csak azt akarta volna ezzel dokumentálni, hogy csak Isten s ennek fekete követe előtt hajlik meg... Hogy ki volt Szűcs Zoltán, nehéz azt így egyszerre elmondani. Érdemes munkás életének leírásánál sokat kellene időzni egy-egy jelzőkőnél, amelyek mindegyike egy szép nyílegyenes utat jelöl meg. De ha belenézünk gondolatban derűsen mosolygó szemeibe, ha meghallja fülünk a kedves, közvetlen köszöntést, amellyel mindenkit — felekezeti különbség nélkül — már előre megtisztelt, akkor könnyű rá megfelelni, hogy Szűcs Zoltán egyszerű volt, nyájas és leereszkedő szegénynek, gazdagnak egyaránt; lovaglás és nemesszivű a szó valódi értelmében mindenkor és mindenkivel szemben. Enyingen, 1865 szeptember 15-én született. A gimnázium négy osztályát Gyönkön végezte, majd Pápán az ősi kollégium falai között erősödött meg szivében öntudatosan kálvinista hitének magasztos volta, mely őt a papi pályára hívta el. Az itteni theologia elvégzése után, 23 éves korában, már mint felszentelt pap, — 1887-től atyja, Szűcs János, a nagynevű esperes oldala mellett káplánkodott tiz éven keresztül. ’ Itt volt tanúja annak a megtiszteltetésnek, mikor édes atyját a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntették ki buzgó szolgálatáért. De nem kisebb elismerést kapott Szűcs Zoltán, a fiú sem, akit ekkor már egy hű nép fogadott a szivébe, aminek azzal adták tanú jelét, hogy szeretett atyja után őt hívták meg egyhangúlag az elárvult parochiára. Ritka szép
