Dunántúli Protestáns Lap, 1932 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1932-08-07 / 32. szám

Negyvenharmadik évfolyam.

32. szám.

Pápa, 1932 augusztus 7.

DDNANTŰL1 PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

.............................—.....-......- MEG JELENIK MINDEN VASÁRNAP. ------------------------------------FELELŐS SZERKESZTÓ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THFOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ

A református gyülekezeti szegénygondozás elvei falun és városon.

(Folytatás.)

Történelmi és hitvallási alap. Jóllehet nem célunk a kérdés historikumát felölelni, azonban annak kimutatására, hogy a szegénygondozás mennyire a gyülekezet munkája, szükséges utalnunk az ősegyház berendezkedésére, diakonátusára, minek leírását az Ap. csel. 6-ban találjuk meg. Az őskeresztyén gyülekezet úgy élt, mint ia család; tagjai testvérként állottak egymás mellett, minden a világ szerint lehetséges megkülönböztetés nélkül egy asztalnál ettek. Ezt az (asztalt nevezték Urasztalának (Ap. csel. 6:2, I. Kor. 10:21.), melyre a gazdagok sokat, a szegények leg-* több esetben semmit sem hoztak. Az asztalok körüli szolgálatot mindaddig, mig a hellenisták nem panaszkodtak özvegyeik és szegényeik háttérbe szorítása és mellőzése miatt, maguk az apostolok látták el s csak azután a visszásságok megszüntetése végett választottak hét férfiút erre a szolgálatra, akiket diakónusoknak neveztek. Rájuk bizták a szegények gondozását és az Úr asztalára, a szeretetvendégségre hozott természetbeni adományok összegyűjtését és a maradékoknak a szegények és az özvegyek között igazságos szétosztását. »Bár magának a diakónia szónak tágabb jelentése van, mindazáltal a Szeníírás azokat nevezi diakonoknak, akiket az egyház az alamizsna kiosztásával és a szegények gondozásával bízott meg és mintegy a szegények pénztárának sáfárává tett... íme ilyen diakónusai voltak az apostoli egyháznak s ennek a példája szerint nálunk is ilyeneknek kell lennie.« (Inst. IV. 9.) Vagyis, mint Kálvin János is írja, a szegénygondozást maga az egyház irányította és végezte erre alkalmazott egyének, a diakónusok által.

Évszázadok határmesgyéjén átugorva, a reformáció korában az Ige szolgálata mellett (diakónia tou logou) újra gyakoroltatott az asztalok körüli szolgálat, azaz a szegénygondozás (diakónia tón trapedzón). Azonban mig a lutheri egyházban az a gondolat vert gyökeret és fejlődött ki, hogy ez is a hit domíniumába tartozik és hogy a szegénygondozás a polgári község feladata, addig a kálvini egyházban a szegénygondozás terén a szeretetközösség elve is érvényesül s ennek gyakorlása magának a gyülekezetnek kötelessége. E kötelesség teljesítésére az őskeresztyén egyházban kifejlődött diakonátust felélesztette s azt a gyülekezeti élet aktiv tényezőjévé tette. »A diakónusok — írja Choisy genfi professzor — jótékony munkásságukkal munkálják az árvák Atyjának, az özvegyek istápolójának, a szegények és nyomorgók támogatójának dicsőségét... A kálvinista országokban megszerveztetett a diakonátus és az egyházi élet s aktivitás lényeges orgánumaként működött. A diakonátus intézménye úgy, ahogy életbe

FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

lépett, a kálvinizmusnak egyik legszebb dísze és ékessége.« Valóban, a református egyház a szegénygondozásnak őskeresztyén alapon kálvini értelemben való megszervezése által minden más felekezet fölé emelkedett s mintául szolgált úgy ezek, mint a polgári szegénygondozás megszervezésének. A református egyház a középkorban kifejlődött dualisztikus etikával és meritorikus eudémonizmussal szemben, mely a világi javakról való lemondást különös erénynek tekintette, illetve az alamizsnálkodásnak érdemszerző jelentőséget tulajdonított s a koldusokat és szegény betegeket az üdvprocessus nélkülözhetetlen eszközeinek, a mennybejutás lépcsőfokainak tekintette, a világi javakról való lemondás s az érdemszerzés végett való jótékonykodás helyére más erkölcsi felfogást állított: az Isten akaratának, szuverénitásának való föltétien engedelmesség, ami megnyilvánul úgy a világi javakkal való sáfárkodásban, mint az ember hivatásának munkáiban. Ez a magasabb erkölcsi eszmény a szegénygondozásban az embertársi szeretet istentiszteletét látta s nem eszközlőjeként, hanem következményeként fogta fel az isteni kegyelemnek.

Ma sem lehet más református egyházunk felfogása a szegénygondozásról; ,nem azért viselünk gondot a mi hitünk cselédeiről, hogy ez által felesleges jócselekedeteket gyakoroljunk s különös érdemeket szerezzünk, hanem mert ez hozzátartozik a mi egyházunk lényegéhez, a kálvinista keresztyén ember jelleméhez. (Mt. 5:16, jn. 15:8, Fii. 1:11, Ef. 2:10). »Isten előtt kedvesek a jócselekedetek s azokra nézve sem haszontalanok, akik végrehajtják, sőt viszonzásképen Istennek sokszoros jótetszésével találkoznak, nem mintha azt megérdemelnék, hanem mivel Isten jósága ezt önmagától rendelte az ő jutalmuk gyanánt. Csak akkor használjuk helyesen a jótékonyságot, ha sem magunknak nem tulajdonítunk többet, mint amennyi adatott, sem azt nem fosztjuk m$g a megillető dicsőségtől, aki a jóban részesít bennünket, sőt inkább úgy viseljük magunkat, hqgy valamiképen észrevehető legyen, hogy azon javak, melyeket ránk ruházott, az ő tulajdonát képezik.« (Kálvin.)

Nem akarunk nagyon elkalandozni, de épen hit- Vallási szempontból meg kell világítanunk, hogy a hívők nem a Cselekedeti Szövetség jogviszonyában és igazsága szerint élnek, hanem a Kegyelmi Szövetség jogviszonyában és igazsága szerint, mely a kegyelem alkalmazásánál adott üdvjavak és talent tumok szerint iijél, tehát az égből kölcsönzött kegyelem szerint. (W. Heyns.) Nem mondjuk azonban azt, hogy a jócselekedetek értéktelenek, sőt az Írással nagyon értékes hasznot kell ezeknek tulajdonítani, ami azután arra ösztönöz bennünket, hogy minél többször tegyünk jót, hogy egész életünkkel Isten iránt való háládatosságunkat az Ő jótéteményeiért megmutassuk és Öt dicsőítsük és a mi hitünk