Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-05-31 / 22. szám
Negyvenkettedik évfolyam. 22, szám. Pápa, 1931 május 31. DDKANTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •••.....................................—............. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ........................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEGL 1GAZG. PÁPA, FŐ- .A, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK A Barth-i theologia elméleti és gyakorló lelkészi szempontból. V. Mi a prédikáció? A prédikáció a keresztyén beszéd tiszta formája. A keresztyén beszéd alatt pedig Barth minden olyan szóban vagy Írásban foglalt gondolatot ért, amit csak egy keresztyén, mint keresztyén Istenről és emberről elgondol és kifejezésre juttat. Éppen úgy keresztyén beszédnek tekinti tehát Barth azokat az egyszerű szavakat, amelyekben a gyermekét oktató anya az Isten dolgairól beszél, mint a tudós pap nagy gonddal készült vasárnapi prédikációját. Vagy éppen úgy a keresztyén beszéd kategóriájába tartozik valami világi embernek a vallásra vonatkozó véleménynyilvánítása, akárcsak az Aquinoi Tamás hatalmas Summa theologiaeja, vagy a Kálvin Institúciója. A keresztyén beszéd általános kategóriájában e szerint helyet talál a keresztyén tévtan, a keresztyén ostobaság, a keresztyén dölyf és főként a keresztyén fecsegés is. Ezekből a lehetőségekből tényleg ott van valami még a keresztyén beszéd legjelentősebb dokumentumaiban: az Ágoston Konfesszióiban, a Luther és Kálvin prédikációiban is. A legjelentősebb dokumentumokban is együtt van az I. Kor. 3. 12. verse szerint az arany, az ezüst, a drágakő a fával, szénával és pozdorjával! A sokféle keresztyén beszéd között a keresztyén beszéd eszményét mégis leginkább a gyülekezeti igehirdetés, a prédikáció közelíti meg, mely az egyház megbízásából végzett, felelősségteljes prófétai aktus. Ezért és ilyen értelemben mondja Barth, hogy a keresztyén beszéd tiszta formája a prédikáció. A főkérdés itten azonban az, hogy hogyan lehet a prédikáció csakugyan az Isten igéje. Mert ha a prédikáció nem Isten igéje, — akkor egyszerűen nincs létjogosultsága. Nézzük csak közelebbről ezt az alapproblémát. Amikor a harangszóra templomba gyűlnek a hívek, bármilyen külső körülmény vagy megszokás vigye is oda őket, — ott van a lelkek legmélyén valami megmagyarázhatatlanul mélységes, ünnepies várakozás. Lehet, hogy senki sem tudna róla számot adni, — de azért mégis ott van. Mi lehet ez a várakozás, ami nyilván az emberi egzisztencia leglényegével, a lét végső titkával függ össze?... Micsoda talány is az ember, aki ott ül várakozásteljesen a szószék előtt, előttünk?! — De ez csak az egyik oldala a templomi szituáció rendkivüliségének. Most vár ránk a feladat, hogy szószékre lépjünk és felnyissuk a bibliát, azt a különös könyvet, amelyik épp oly titokteljes, épp oly megmagyarázhatatlan, mint maga az ember. Vár ránk a feladat, hogy a biblia szavaihoz legjobb tudásunk és meggyőződésünk szerint gondolatokat fűzzünk. Beszélnünk kell azzal az elhatározással és azzal az igénnyel, hogy mi az örökkévaló Isten igéjét hirdetjük, Isten üzenetét tolmácsoljuk, amit Isten éppen most és éppen az előttünk ülő gyülekezetnek üzen. Beszélnünk kell azzal az elhatározással és azzal az igénnyel, hogy feleletet adunk a feleletre váró végső és legnagyobb emberi kérdésekre. Feleletet adunk ott, — ahol az embernek csak hallgatnia lehet, ahol egyedül Isten felelhet. De hát hogy jövünk mi ahhoz, hogy ember-létünkre magának Istennek a szavát vegyük ajakunkra? Hát nem az emberi korlátoknak a túllépése az igehirdetés? Hát egyáltalán lehetséges az, hogy valaki csakugyan az Isten igéjét hirdesse? — Nem! Emberileg teljes lehetetlenség az igehirdetés. Hiszen nyilvánvaló, hogy Isten igéje felett senki emberfia sem rendelkezik, mert nem rendelkezhetik. Ez az a specifikusan pap-szituáció, ami Barthot tépelődésre kényszerítette s ez az a specifikusan papszituáció, aminek az egyre megújuló átélése nélkül nincs egyetlenegy igazi ígehirdető sem, mert éppen ez a szituáció az ígehirdető nevelőiskolája. Ebben a szituációban össze kell törnünk a hivatás terhe alatt. Össze kell törnünk úgy, hogy nem marad egyébi bennünk a papból, — csak az, ami minden kritikus helyzetben az ember utolsó mentsvára szokott lenni: a hit. És itt éppen hitre van szükség, A hit mutatja meg nekünk, hogy az igehirdetés, ami emberileg teljességgel lehetetlen, laz az isteni kegyelem révén lehetőség. A hit mutatja meg, hogy át kell adni magunkat engedelmes eszközként Istennek és akkor csoda történik: a mi alázatos szívből fakadó prédikációnk eszköze lesz az Isten igéjének. Akkor a mi fonák és erőtlen emberi szavainkon mint eszközökön keresztül maga az élő Isten közli akaratát. Hol van ilyen belátás, hol van ilyen alázat, hol van ilyen hit?... Ahol van, ott igehirdetés is van. És az ilyen igehirdetésre el lehet mondani a II. Helvéf hitvallás merész szavait: praedicatio verbi Dei est verbum Dei, Isten igéjének a prédikációja Isten igéje. Ilyen igehirdetésre gondoltak s ebben a hitben cselekedtek reformátoraink, amikor a miseáldozat helyébe az igehirdetést állították az istentisztelet középpontjába s így egyházunkat a katholikus sakramentalis egyházzal szemben a prédikáció egyházává tették, A reformátorok életműve felett azonban, — sohase felejtsük! — kezdettől fogva ott függ az istenítélet kardja. Jaj a protestantizmusnak és sokszorosan jaj nekünk ígehirdetőkuek, ha a mi prédikációnk hiú emberi bölcselkedés hitető beszédében áll, ahelyett, hogy szolgálat lenne: ministerium verbi Divini, az Isten igéjének önátadó alázatos szolgálata. Jaj nekünk, ha mi magunk akarunk beszélni ott, ahol csak Isten beszélhet! (Folyt köv.) Török István.
