Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-03-29 / 13. szám
52. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. Cur Deus homo? Canterbury Anselmus tana a keresztről. Irta: Márkus Jenő. Mi már most a satisfactio, hogyan jöhet az létre? Mert Istennek szüksége van elégtételre, hogy büntetni ne legyen kénytelen, ami a Sátán diadalát jelentené, amenyiben így a világ a büntetés következtében megsemmisülve nem jutna el a, teremtés előtt meghatározott rendeltetéséhez. Ez esetben Isten teremtése, teremtői akarata céltalanná, haszontalanná válnék. Istennek szüksége van az elégtételre, hogy a világ célját a világrend legszigorúbb megtartásával érje el. Az elégtételnélküli megbocsátásban újra csak a teremtés szent rendje szenvedne csorbát. Ha az ember minden kötelességének eleget is tudna tenni, a satisfactióhoz mindez nem volna elég. A satisfactióért többet kell adni, mint amennyi az ember adóssága. De az ember még annyit sem tud adni, amennyivel tartozik. S mivel az ember követte el a bűnt Istennel szemben, az ember rabolta meg isten tiszteletét, elégtételt csak ember adhat. Isten nem volna igazságos, ha az elégtételt mástól, mint embertől elfogadná. Csak egy úton jöhet létre a satisfactio: Krisztus halálán keresztül. Krisztus bűnnélküli, önmagáért semmivel sem adósa Istennek. Ugyanabba a társaságba tartozik mint mi s csak Ő tudja Istennek megadni azt, ami nagyobb »quam omne quod praeter Delim est« (miint minden Isten kivételével). Egyedül Ő az, akitől az elégtétel nem követelhető, aki sola sua potestate lép az elégtételadás útjára. Ezért lehet az Ö halála elégtétel. Ezzel a halállal Krisztus biztosítékot, zálogot adott érettünk, érdemeket szerzett, amire Néki szüksége nem volt, ami azokra száll, akik az Ő imitatores^ei, ami Anselmusnál poenitentes-eket jelent. Ezért lett Isten emberré. S így az elégtételt, amit Isten az embertől várt s amivel az ember Istennek adósa volt, maga Isten fizette meg. Anselmus tana, egyes fogalmai eredetének a kérdése, kemény vitákat vert fel. Honnan vette Anselmus a satisfactio fogalmát? A germán ősjogból, avagy a katholikus egyház gyónási fegyelméből? Cremer Hermann greifswaldi theológus Ritschl Albert nyomán állítja, hogy Anselmus a satisfactio fogalmát a germán ősjogból vette át. Szerinte a római jogban a poena a satisfactio, azaz a satisfactio csak mint poena lehetséges. Az egyház gyónási fegyelmét is a germán jog irányította s irányítja ma is nagyrészben. A keresztre a satisfactiót először Ambrosius és Hilarius alkalmazzák, de ők még teljesen a római jog szerint értékelik Krisztus halálát. »A bűnösöket megítélő büntetőítélet Krisztus halálában végrehajtatott.« Anselmusnál ennek az ellenkezőjéről van szó, arról: ahol satisfactio történik, ott nem történhetik büntetés. Ilyen értelmében hatolt be a fogalom az egyházi felfogásba is. A római egyházban a disciplinárisan kiszabott böjtöléstől stb. különböző vezeklés a satisfactio, a disciplinarisan adott a poenitentia. A satisfactio az egyházi szóhasználatban a poena ellentétét jelenti: a büntetéstől való megszabadulást s ily értelemben a germán jogból jön. A satisfactio eredete Tertullianusra megy vissza. De ő a fogalmat csak a vezeklési és aszketikus gyakorlatoknál használja. Tertullianusnál, s azután Cyprianusnál s Augustinusinál satisfacere sohasem jelenti peccatum solvere, hanem csak expiare. S hogy Anselmus szerint csak ember lehet az, akinek eleget kell tennie, ez a körülmény is a germán jogra emlékeztet, ahol a »Geschlechtsgenossenschaft« megengedett. A germán jog mellett bizonyít az a beállítás is, hogy Krisztus halála Anselmusnál teljesítmény és nem szenvedés, mert csak a teljesítmény lehet elégtétel. A szenvedés büntetés volna. Ezért írja Anselmus, hogy csak egy van, amit Isten nem követelhet: a büntetlen halála s egy van, aki ezt teljesíteni tudja: a Mindenható Istenember. Bár Ritschl ad Cremernek impulzust, de mégsem lesz Ritschl szolgai követője. Vele szemben vitatja Cremer, hogy az anselmusi satisfactio fogalma a germán büntetőjogból származik s nem a germán magánjogból. Az ősgermánoknál a büntetőjog nem volt a magánjogtól elválasztva. A többi kifogásokra is van Cremernek mondanivalója. Nem lehet azt felhozni a germán jogtól való eredése ellen, hogy a germán jogban a zálog egészen dologi fogalom s Anselmusnál Krisztus teljesítménye személyes tett. Harnack Adolf az egyházi fegyelmezésen látja Anselmus tanát alapulni, azon a disciplinán, mely a maga teljességében nem a római jogból épült ki. Elismeri Harnack, hogy a római jogban csak poena lehet satisfactio, de állítja azt is, hogy ez a fogalmazás az egyházi fegyelmezésben szavakkal sohasem volt kifejezve és a római jogtól függetlenül, Tertullianus nyomdokain s tnem a germán jogból jött be az egyházba a satisfactio azon fogalma, amelyet Anselmus használ s ami »mint a büntetés elkerülése bizonyos cselekedetek által« határozható meg. A satisfactio Tertullianusnál és a római jogban — írja Leipoldt — »a meritum egy faja: csak a satisfactio nem jutalomra ad igényt, de deficitet töröl, jobban mondva: a satisfactio meritum, aminek jutalma abban áll, hogy Isten egy neki járó tartozásról lemond«. Loofis is a germán jog ellen nyilatkozik: »Anselmus elmélete Krisztus munkájának a gyónástan kifejezéseivel következetesen keresztülvezetett méltatása«. Tényként kell elfogadnunk azt, hogy a keresztyénség terjedése alkalmával, amikor újabb és újabb népek csatlakoztak hozzá, nem maradt mentes ezeknek a népeknek pogány szokásaitól, felfogásától sem. Ez a hatás nemcsak mint észrevétlen belopódzás értendő. Az egyház akkor is (mint ma) tett kifejezetten engedményeket az újonnan felvett népeknek. Anselmus előtt ezt annál könnyebben tehette, mert dogmái még nem voltak egyszersmindenkorra megállapítva. így nagyon szépen fennmaradhatott, illetve bejöhetett a germán népek megtérése alkalmával valami az ősi germán jogból. Annyival is inkább elfogadhatjuk ezt, mert a germánok, épúgy mint Európa majdnem valamennyi népe, a keresztyénséget nem belső lelki kényszerből, nem meggyőződésből vették fel s életük felfogásában továbbra is a régiek maradtak. Anselmus germán úemesi származású, fiatal éveiben maga is lovagi életre készül. Benn él a germán világ légkörében s azok a behatások, azok a felfogások, amelyek fiatal éveiben lelkének puha viasztáblájára ráiródnak, megmaradnak benne akkor is, amikor már a kolostorok csöndes dolgozószobáiban neveli a noviciusokat, avagy írja könyveit. Ennél a kérdésnél sokkal fontosabb az, hogy Anselmus tana mennyiben felel meg a biblia szellemének, mennyiben fogadható el. (Folyt, köv.)
