Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-03-15 / 11. szám
Negyvenkettedik évfolyam. 11. szám. Pápa, 1931 március 15. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. .- . FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- A, FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK. Március tizenötödike. Olyan ez a nap, mint a forrást kereső varázsvessző : megérez és megmér valamit, azt, hogy hallatára hogyan buzog fel és tör elő a szivekből az ünnepi érzés, hogy mennyire kell annak a nemzedéknek a szabadság, egyenlőség és testvériség, amelyet az első márciustól immár nyolc évtized választ el. Igazi Sibbolethként áll elénk és méri meg magyarságunknak, keresztyénségünknek hamisíthatatlanságát, vagy haszonleső színlelésünket. A szabadság eszméje nem tetszik sokaknak, mert csak azt látják, hogy olyanok labdáztak vele, akik leejtették, kiforgatták és bemocskolták. Kicsapongásra, mértéktelenségre és szabadosságra használták fel szabadságukat. Nem kell a szabadság, mert lehet visszája is. Másoknak azért nem kell, mert világossága, vérkeringést és szabadabb lélekzetvételt megindító és szabad magyar emberhez méltó szókimondást jelentő lendülete megsértené parányi körre szorítkozó önzésüket, érdekeit keresztezné, melyek nem akarnak tudni semmit a testvériségről. Ha vissza élnek vele, ha rettegnek tőle, mindenképen a vallás szenvedi meg, hogy nem jut el jogaihoz a szabadság. Egyik oldalon a hazug erkölcsösségbe öltözködő álvallásosság, másikon a vallásosságot követelő erkölcstelenség fenyegeti jövendőjét és eszményét. A vallás nem arra való, hogy általa és benne elnyomjuk a szabadságot, a vallás nem arra való, hogy benne az elnyomásnak, reakciónak és mindannak, ami és aki ellene van március tizenötödikének, mentsvárát lássák és azért gyűlöljék azok, akik szeretik a szabadságot. Március tizenötödikének védelmében és igazságának felmutatásában az evangéliumi keresztyénségnek van épen a legnagyobb hivatása. Nem kell engednie egyházunknak, hogy nemes jelszavaknak köpenyébe arra érdemtelenek burkolózzanak, rejtőzzenek el, de ugyanakkor bizonyítani kell azt is, hogy az ügyességgel és hamissággal idegen formába elbújok még nem jelentik halálát azoknak az igazságoknak, melyekkel visszaélnek. Állhatnak százezren és millióan a mai nap gondolatának és eszmetartalmának letörői közé azáltal, hogy életükkel megszégyenítik az eszményt, vagy azáltal, hogy lelkűkből nem öröm, hanem tompa moraj fakad, mely nem tud ünnepelni a nemzettel együtt: legfeljebb csak kicsinységüket és lelkűknek magyartalanságát árulják el mindkét oldalon. A mai nap gondolatának: a szabadság, egyenlőség és testvériség-nek gyökerei kitéphetetlenek, belenyúlnak az örökkévalóságba, a második nagy krisztusi parancsolatba: „szeresd felebarátodat, úgy, mint tenmagadat!“ Milyen boldog a református egyház, hogy ezt a követelményt evangéliumi talajból fakadó nemzeti kötelességteljesítéssel szolgálhatja, képviseli és elhanyagolni nem engedi sohasem! Incze Gábor. Vélemény a „Bibliabizottság“ ügyben. Egy dunamielléki lelkésztársunk egyik egyházi lapunk utóbbi számában Czeglédy Sándor bibliafordításáról kritikát mondva a következőket írja: »a konventnek sürgős teendője, hogy megalakítsa a Bibliabizottságot, melynek hatáskörébe utalandó a különböző bibliafordításoknak figyelemmel kisérése s a Brit és Külföldi Bibliatársulattal kötött szerződések felülbírálása; s így e téren is meg lesz az óhajtott rend és egység«. Igaza van a bírálónak: feltétlenül szükséges volna a Biblia-bizottság megalakítása hivatalos egyházunk közélete számára is, de — úgy vélem — nem azzal a feladattal és hatáskörrel, melyet a tervet felvető juttatna néki. Történelmi példák igazolják, hogy amikor anyaszentegyházunk élete eleven, lüktető volt, még a legnagyobb szorongattatások idején is újabb és újabb változatban, kiadásban jelent meg Isten Igéje. — És ismét csak a múlt bizonysága igazolja, hogy amikor a bibliafordítások sora bezárul, majd végleg elmarad, egyházunk hitélete akkor nyomban és azt követőleg egyre szegényebb lett. És ez a legtermészetesebb dolog! Hiszen a mi egyházunk isten Igéjével áll, — vagy esik. Ha az Igéit megbecsülik, vagy elhagyjuk, mindenképen jelentkezik ez a megmásíthatatlan eredmény. Ha pedig az Ige sok lelket megérint, meghódít és megtermékenyít, addig mindig megjelent s úgy hiszem, ezután mindinkább úgy lesz, — mindenkor újabb bibliafordítások fognak megszületni már csak azért is, hogy emberileg minél közelebb hozzák az irás lelkét, érthetőbbé tegyék szavait a mindenkori jelen számára. És ha csak valami keveset ad is egy-egy újabb kísérlet e tekintetben, már nem volt hiábavaló, sőt eredményt, haladást jelent. Ha megtehetjük: egyházunk hivatalos szerve is figyelemmel kisérheti minden egyes újabb bibliafordítás eredményét. De megteheti-e vájjon azt, hogy a bibliafordítók és a Brit és Külföldi Bibliaterjesztő Társulat között létrejövő szerződéseket — ha ez utóbbi lesz a kiadó — felül is bírálja? Azt hiszem, ezt nem teheti meg! Mert a Brit és Külföldi Bibliaterjesztő Társulatnak jogában áll annak a munkáját fináncirozni, akiét akarja. És mivel e társulat egyedüli érdeklődése az evangélium kiadására irányul, ebben korlátozni, elhatározását felülbírálni mi oka és joga volna egyházunk létező, vagy ezután alakuló hivatalos szervének? Bizonyára semmi! Ha egyházunk számára az elfogadott fordítást kiadja, úgy velünk szemben teljesítette időileg vállalt kötelezettségét. És úgy hiszem, ezenkívül sem végez káros munkát, ha egy református lelkész által készített újabb bibliafordításra is áldoz! Az áldozatkész társulat önzetlen munkájáért, melyet egyházunkkal szemben
