Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-02-15 / 7. szám
28. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1931. kölcsi és szellemi világegyetemnek középpontját felfedeztük s — ez a középpont a jézus személye. Ez zavart és meghasonlást okoz. De ha az emberek egyszer megtalálták ezt a középpontot, meglátják, hogy a káoszból rendezett szellemi világ támad. Mi azonban nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy ezt elfogadják, mi egyszerűen csak közölhetjük velük. Nem az a célunk, hogy pusztán tagokat nyerjünk az egyház számára, jellemekért dolgozunk s ha van valami lázas sietség törekvésünkben, az azért van, mert sietve rendet akarunk teremteni saját portánkon. Nekünk erre sokkal inkább szükségünk van, mint bárki másnak. Ami azt a kijelentést illeti, hogy faji felsőbbségi tudatunkat akarjuk kielégíteni s az imperializmus lelőfutárai vagyunk, hadd állapítsam meg ezzel szemben, hogy Jézus az egyetlen szemlyiség Keleten, aki minden politikai és gazdasági kizsákmányolásnak útját állja. Ő mindig megzavarja a kizsákmányolókat. Feltartóztatja őket. Nem tudnak olyan könnyű lelkiismerettel ragadozni s másokon élősködni, mint annakelőtte. Sőt, a faji összeütközések és keserűségek között is csak egy valaki áll, akinek érintésére minden kizárólagos faji érvényesülni akarás elhalványodik: az Embernek fia. Ő az emberek barátja. Ha azzal állanak elénk, hogy India két olyan nagy embert adott az emberiségnek, mint Gandhi és Tagore s ezért vakmerőség kell ahhoz, hogy mi Keletre menjünk, azt feleljük, hogy hálát mondunk Istennek India nagy fiaiért, büszkék vagyunk rájuk s hálát érzünk irántuk, de Jézussal szemben is hálával telik meg a szivünk, mert néki része volt nagyságuk kialakításában. Ami azt az ellenvetést illeti, hogy a nagy parancs betoldás, azt válaszoljuk rá, hogy ez még nincs bebizonyítva, de még akkor is, ha bebizonyosodnék, kötelesek lennénk az igét hirdetni, mert azt nem egy parancs rendeli el, hanem az az egész evangélium természetéből, sőt Krisztus személyiségéből következik. Legyen ez az utolsó parancsolat, de nekünk hirdetnünk kell Őt, mert az emberi élet nagy szükségei egyenesen arra kényszerítenek bennünket, hogy olyan megváltót adjunk e világnak, amilyen Ő. Mélységes szükségérzet váltja ki az evangélium hirdetésének parancsszavát. És mi tudjuk, hogy ha mi hallgatni fogunk, a kövek, az élet csupasz és kemény tényei fognak kiáltani. Tovább megyek. Nemcsak az Ő parancsa s a tények kényszerítő hatalma űz minket Keletre, hanem az a tapasztalat, hogy Őmaga vár ott reánk s hívogat minket. Jézus ott van. Mi nemcsak visszük Őt, hanem sokkal inkább oda is megyünk Hozzá. Ezt a nagy és megrázó igazságot mutatja meg nekünk, amikor bepillantást enged az utolsó nap titkaiba: »Éheztem és ennem adtatok, szomjuhoztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és megruháztatok, fogoly voltam és eljöttetek hozzám. Erre az igazak azt kiáltják: »Lírám, mikor láttuk, hogy éheztél és tápláltunk volna, vagy szomjuhoztál és innod adtunk volna?« S ekkor meglepő szavak hagyják el ajkát: »Amennyiben megcselekedtétek az én legkisebb atyámfiai közül eggyel, én velem cselekedtétek meg«. Vájjon, mikor az éhes Indiát tápláljuk, csak annak az elgyötört embernek adunk kenyeret, aki ott van előttünk? Annak, de rajta kívül még valakinek, — a mi Krisztusunk éhezik abban az emberben. És mikor a kelyhet India cserepes ajkához emelem, vájjon csak az előttem szomjazó szomjúságát olthatom? Azét, de rajta kívül még valakiét, — ismét az én Krisztusom szomjuhozik benne. Nem én viszem Krisztust Indiába, Ő ott van állandóan, testetöltve az emberi nyomorúságban. Ha velük cselekszünk valamit, Vele tesszük azt. »Az egész kérdés olyan, mint a véredényrendszer, bárhol vágunk bele, mindenütt kibuggyan a vér.« Ha pedig Krisztus ott van, nem látom, hogyan maradhatnánk mi távol onnét. összefoglalom: Azért vagyunk Indiában, mert a Krisztushoz hasonló jellem a legmagasztosabb, amit csak ismernünk, mert Ő adja az embernek a szabad, teljes életet és ami a legfontosabb, Ő adja nekik az Istent. Mi pedig nem ismerünk Rajta kívül senkit, aki mindezeket veghezvihetné. De Ő megcselekszi. Annak a szívnek, mely megszerette Őt, elviselhetetlen az a gondolat, hogy Ő éhezik, szomjuhozik, beteg, fogoly, mezítelen és idegen a mi ember-tesvéreink égető szükségei között. Krisztust visszük nekik — és mi is Krisztushoz megyünk. Ő az indítóok és Ő a végső cél. (Folyt, és vége.) Stanley E. Jones. Azok a mustrák! Az őszi egyházkerületi közgyűlés alkalmával tartott lelkészértekezleten szó volt arról, hogy mért nincsen hatása, vagy legalább is olyan hatása a mi igehirdetésünknek, amilyennek lennie kellene. Az előadás megjelent e lap hasábjain, a hozzászólások azonban nem. Volt ott egy felszólalás, amelyet néma csend követett a légben, mert az elevenbe vágott, s talán saját lelkészt fogyatékosságunkat akartuk palástolni a hallgatással. Ez a felszólalás megmerészelte említeni azt a körülményt, hogy a lelkészi karból sokan nem a maguk beszédeit mondják, hanem másét. A más beszédje pedig csak annak a másnak a szájában igehirdetés, aki azt megírta. Nem lehet mindenki nagy szónok, de mindenkinek önálló szónoknak kell lenni, aki pap. Elvégre ha egy festőtől megkívánjak az eredetiséget, ha egy szobrásztól megkívánjak az önálló alkotást, akkor egy paptól is megkívánhatja a gyülekezete, hogy öt ne mások ékességeivel t raktál ja, hanem legyen aktuális, legyen egyéni. Azok a mustrák! De sok hibát is okoztak már az egyházakban anélkül, hogy a leckét felmondó tiszteletesek erről tudnának. S amikor csökken a hit és megfogy a templomjáró, elmegyünk okokat keresni a gazdasági életbe. Ne éljünk vissza mustrákkal. Azt nem tudom elhinni, hogy csak egy is lehessen köztünk olyan, aki nem tudna önálló beszédet Írni, hiszen ha valahol van egy bankett, legtöbbbször a papok is felszólalnak ugyancsak elmésen és találóan. Ha pedig valaki világi asztaloknál tud önálló lenni, lehetetlen, hogy ne tudna önálló lenni ott, ahol a Krisztustól vesszük a tápláltatást. Azonban a rossz szokást öreg korban levetkezni nehéz. Baj volna azonban, ha a theológus ifjúság nem szokná meg az önállóságot. Baj volna, ha ők már most megszoknák azt a mankót, amely kezdetben kényelmes, de később nagyon terhes lesz. Most már fiatal és önállóan dolgozó gyakorlati tanárok működnek a theológián. Szoktassák rá a fiatalságot az önállóságra. Távol van tőlem, hogy a régieket megítéljem, de tény az, hogy a régiek nem neveltek modern követelményekre. ALa pedig már nem elég a
