Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-10-18 / 42. szám
200. oldal DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP. 1931. Az imádkozó Jézus. Irta és a pápai református theol. akadémia tanévmegnyitó ünnepélyén 1931. évi szeptember 17-én felolvasta dr. Pongrácz József theol. igazgató. (Folytatás.) 2. Csodálatos az is, hogy Jézus akkor különösen imádkozott, amikor élete túlságosan le volt foglalva munkával és izgalommal. Senki sem vádolhatja Öt azzal, hogy nagyon csöndes és könnyű életet élt volna; Jézus körül tolongtak az emberek, néha még arra sem volt ideje, hogy egyék, de imádkozni, arra mindig volt ideje. Mi ma azt, hogy el vagyunk foglalva, arra használjuk fel mentségül, hogy ne imádkozzunk. Jézus arra használta fel, hogy annál inkább imádkozzék. Nyilvánvaló, hogy neki volt igaza. »Amikor a munka pora annyira betölti szobánkat, hogy szinte megfojtani készül bennünket, öntözzük meg az imádság vizével és akkor könnyű szerrel kitisztíthatod azt, elvégezve minden teendődet.« 3. Jézus különösen imádkozott akkor, mikor a kísértés közelített hozzá. Életében a legnagyobb imádkozó jelenet bizonyára a gecsemánéi volt. Amikor belépünk utána a kertbe, szinte félünk, hogy erre a jelenetre tekintsünk. Annyira szent és annyira felülhaladja értelmünket; és remegünk amint halljuk az imákat, melyek a földről szállnak fel, ahova leborult. Soha még ily imádságok nem hangzottak el. Jeremiás és az exilium zsoltárköltői szívfájdalmukban a Jahveban való megrendíthetetlen bizalomra küzdötték fel magukat, Jézus imája azonban a halálos szükség pillanatában nemcsak mint a bizalom szava cseng, hanem mint a hódolaté, az önmegadásé. Ne az. enyém, hanem a Te akaratod történjék meg! Ez az imádság az Olajfák hegyén, mint Heiler mondja »a csúcspont az imádság történetében«, a legmélyebb vallási szó, amit valaha mondottak, mint azt egy modern filozófus Harald Höffding nevezte (Religionsphilosophie, übs. v. Bendixen, 114, id. Heiler 239. 1.). Nem tudjuk megmérni Jézus szavait, de sokat lehet belőlük tanulni; Ez alkalommal a kisértéssel való találkozás előtt imádkozott, mert a kert kapujánál, amikor az agóniának vége volt, ezt mondotta: »Ez a ti órátok és a sötétséginek hatalma« (Lk. 22—53). A föld és pokol hatalmaival való végső küzdelem kezdete volt ez, de felkészítette magát a küzdelemre már előre a kertben, imádság által és így mindazon, ami rá következett, meg nem ingó méltósággal és tökéletes sikerrel ment keresztül. Ereje az imádság ereje volt. Jézus imádkozva halt meg. Utolsó szavai imádság szavai voltak. Az élet szokása erős volt a halálban. Lehet, hogy távol van tőlünk, de hozzánk is el fog jönni. Mik lesznek a mi utolsó szavaink? Ki tudja megmondani. Sokan Krisztus saját szavaival ajkukon haltak meg. Ki ne irigyelné őket: »Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet«. Voltak-e és mik voltak a feleletek Jézus imádságaira? Csak kettőt emelünk ki a sok közül, amelyeket a Biblia is hangsúlyoz. A megdicsőülés imádságra való felelet volt. íme, hogy vezeti be az egyik evangélium: És lön e beszédek után mintegy nyolcad nappal, hogy maga mellé véve Pétert, Jánost és Jakabot és felméne a hegyre imádkozni és imádkozás közben az Ő orcájának ábrázata elváltozik és az Ő ruhája fehér és fénylő lön (Lk. 928-29). Az bizonyos, hogy az imádságnak van valami áldott visszahatása is az imádkozóra. A jóságért és tisztaságért pl. nem lehet úgy imádkozni, hogy valaminő mértékben már abban a pillanatban ne nyerjünk valamit kérésünk tárgyából. A lelket felemelni Istenhez már magában véve megnyugtatja és megnemesíti azt. Mózesnek, amikor 40 napig a hegyen volt Istennel, olyanforma világosság ragyogott az arcán, mint aminőt láttak a tanítványok mesterük arcán e szent hegyen. A másik imádságra való felelet a megkeresztelése alkalmával történt. íme a történet: Lön pedig, hogy mikor az egész nép megkeresztelkedett és Jézus is megkereszteltetett és imádkozott, megnyilatkozék az ég és leszálla Őreá a Szent Lélek (Lk. 321-22). A Szent Lélek tehát akkor küldetett Rá, amikor imádkozott és minden valószínűség szerint ez volt az, amiért abban a pillanatban imádkozott. Épen elhagyta názáreti otthonát, hogy megkezdje nyilvános munkáját és közvetlenül szüksége volt neki a Szent Lélekre, Aki felkészítse őt feladatára. Elfelejtett igazság, hogy Jézus telve volt a Szent Lélekkel, de ez egyike azoknak a tényeknek, amelyeket az evangéliumok nagyon világosan feltüntetnek. Még csak egy imádságáról akarok Jézusnak megemlékezni, amit Ő mint közbenjáró érettünk mond el. Az a főpapi ima, amelyet János evangéliumában olvashatunk, nem fejeződött ott be, az őskeresztyénségben élt a szilárd meggyőződés, hogy Jézus folytatja munkáját továbbra is. Érdekes, hogy Philonál azt a képzetet találjuk, hogy az isteni Logos főpap a világ templomában, mint ahogy az igaz ember a saját lelkének templomában teljesít papi szolgálatot. (Id. Riggenbach a Zahn-féle Kommentárban, 1922, 209. l.\ Pál meg van győződve arról, hogy Krisztus szeretetmunkája az Ő hívei iránt az égben is folytatódik. Rm. 834-ben írja: Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk. És a Zsid. írt Jevél szerzője szerint Jézusnak, minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága, ennek okáért Ő mindenképen üdvözítheti is azokat, akik Ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük. (L. Krisztus közbenjárására nézve H. R. Mackintosh: The Doctrine of the Person of Jesus Christ ; Edinburgh,2 1913. 376—7. 1.) Milyen csodálatos távlatok! Amit Péter tapasztalt, hogy Jézus imádkozott érette. (Lk. 2232), azt a mai kor keresztyénéi is megtapasztalhatják. Jézusra nézve Isten volt a legfőbb, mint ahogy Rohde mondja (Zfnt. Wiss. 1923, 44. Gottesglaube und Kyrosglaube bei Paulus) előtte az volt a »primär« érdeklődés tárgya. Lehetnek kutatók, akikre nézve az élet legnagyobb nehézségét képezheti a Jézus Istenképéhez való ragaszkodás, de ránk nézve, akik Jézusnak adunk igazat: boldogító tudat Benne élni. Vele társalogni és bízni, hogy Ő megtartja szavát. Amit Jézus az imádságról tanít, az világosabbá teszi, hogy kicsoda ránk nézve az Isten és viszont, amit Istenről mond, az új világításba helyezi ép ennél fogva az imádság problémáját (Glover i. m. 111 .1.). Az imádság problémájának elméleti megoldása felülmúlhatja értelmünket, de a világos történet, hogy Jézus, a nagy »tény fia« hitt az imádságban, buzdította az embereket, hogy imádkozzanak és ő maga is imádkozott. Nekünk az ötödik évszázad küszöbén meg kell látnunk az Ő példáját és követnünk kell sokkal hűségesebben. Egyházunk, hazánk súlyos nehézségei egyaránt ezt követelik. Oda kell alázódnunk és így növekedünk, hogy az első dolgokat első helyre tegyük.
