Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-08-09 / 32. szám
Negyvenkettedik évfolyam. 32. szám. Pápa, 1931 augusztus 9. FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FÖMUNKATÁRSÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THECL. FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. A gabonamag* János 1224—26. Azt mondja a szentlecke kezdő versében Jézusunk : „Ha a földbeesett gabonamag el nem hal, csak maga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.“ Az első igazság, amit ebből kiolvashatunk, az, hogy rothadásból nő fel a gabonakalász, tehát: pusztulás nyomán fakad az élet. Így van ez mindenütt a természet nagy világában. A szikla előbb szétmálik, humusszá lesz; a humusz aztán táplálhatja a beléje hullott magvakat és a sarjadzó növényeket. A növényekből táplálkozik, azokat pusztítja, feléli az állatvilág. Az állatok világában a ragadozók pusztítják, felfalják a többieket. Valamennyit pedig: az ásvány-, a növény-, s az állatvilág birodalmát pusztítja, fogyasztja a legerősebb ragadozó, a legnagyobb pusztító: az ember. Egy óriási circulus vitiosus ez a földön, a föld alatt, a föld felett, mely ezer nyelven kiáltja azt az igazságot, hogy minden élet életet fogyaszt, minden élet pusztításból él. Még a legnagyobb pusztítót, az embert is, pusztíija embertársa, feléli tulajdon vére, de különösen fogyasztja, lassanként megöli az élet sokféle gondja, törődése, munkája. „A gyermek feléli szülőjét; a hitves elfogyasztja társát, a gazdag emészti a szegényt, a szegény irigyli, marja, rontja a gazdagot.“ (Ravasz.) A munkának is, és pedig minél produktívabb, annál inkább, szintén ez a természete. „Aki földet vásárol és belevágja az ekéjét, legyen rá elkészülve, hogy arra a földre rámegy az élete. Aki közhivatalt vállal, tudja meg, hogy a szolgálat felfogja emészteni egész életét. A hazát se lehet máskép szolgálni, csak a szivünkkel és vérünkkel és az egyház sem érheti be kevesebbel, mint azzal, hogy a legfőbb gondunk az ő ügye legyen.“ (Ravasz.) Minden élő valóság életből él, életet fogyaszt, és az az élet, mely ily módon más életet táplál, csak addig marad élet, míg táplál, de megsemmisül, mihelyt nem táplál életet. Ez a mély értelmű igazság foglaltatik a mai evangéliumban : „A földbe esett gabonamag, ha el nem hal, csak maga marad, ha pddig elhal, sok gyümölcsöt terem.“ Megértjük-e, hogy ebben a krisztusi mondásban benne van egy másik, nagy igazság is, mely a mi keresztyéni rendeltetésünkre mutat: ember, ha Krisztus tanítványa, valóban keresztyén akarsz lenni, élő áldozattá kell válnod mások számára! Igen. Mindenkinek, ki a Krisztus nevére keresztelkedett s a Krisztust vallja Urának, Királyának, ez a szent hivatása. Ezt a szent missziót a legtökéletesebb mértékben töltötte be az, aki ebben * Részlet Pap Kovács Ödön csőri ref. lelkésznek a veszprémi egyházmegye közgyűlését megnyitó istentiszteleten elmondott egyházi beszédéből. nekünk példát adott, a mi édes Jézusunk. Ő a gabonamagról szóló hasonlatot is első sorban önmagára értette és önmagára vonatkoztatta, azt adván tudtul e hasonlattal tanítványainak, hogy miként a gabonamagnak, neki is meg kell halnia, ha azt akarja, — és épen azt akarta, — hogy működése, élete gyümölcsöt teremjen. S hogyan adta Ő magát halálra! Megaláztatásának mily sok, drága gyümölcse lett! És hogyan adta Ö mindazokat minékünk! Alázatos és engedelmes volt. Alakja igénytelen és törékeny. Minden arra való Benne, hogy égjen és összetörjön. Odaadott mindent, ami az Övé. Miénk minden fájdalma, miénk minden szerelme, miénk a halála és ennek a halálnak minden érdeme. Szent örökségünk az élete, drága táplálékunk a teste és vére. Ö egészen a miénk. Mi az, ami belőle nem az enyém, vagy a tiéd? Mi az, amit magának tartott volna meg? 0 egészen azé, aki bírni akarja és sohase lehet Őt csak rész szerint bírni. Aki csak egy részét óhajtja javainak, az elveszítette az egész Krisztust, az egész mennyországot. Ö egészen, mindenestül adta oda magát nekünk. S amint Ő adta másoknak és áldozta másokért mindenét, úgy kívánja ezt követőitől is: „Aki nékem szolgál, engem kövessen!“ így szolgálunk-e mi néki az Ő követésében ? Hordozzuk-e az önfeláldozás szent misszióját úgy, mint Ő tenné a mi helyünkben ? A megáldoztatás útját járva, úgy járunk-e azon, hogy életünk átolvad az Ö életébe s leszünk mindenben az Ő eszköze, az Ő transparense ? Cselekedeteink az Ö gondolatainak hűséges kivetítődései, minden mi munkánk az Ő akaratának igaz megtestesülése-e? És aztán tudunk-e örülni annak, ha sokak életébe ömölhetünk szét és mindenütt új vér, égi áldás lehetünk? . . . Nézd a földbe esett gabonamagot, hogy vágyik az erre a titokzatos, szép misszióra! Hogy örül, hogy tárja ki szomjasan a szikjét, a benne szunnyadó életcsira kapuját, mikor ömlik az eső, azért, hogy megteljék, felduzzadjon a nedvességtől, pedig ez neki magának az elhalását jelenti, de érzi tán azt is, hogy ha el nem hal, csak maga marad s ez lenne a biztos veszte, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Készül hát ösztönösen és szívesen a halálra, az önmegáldoztatás szent liturgiájára. így készülünk-e mi is önként, szívesen és örömmel odaadni testi-lelki tehetségünket, erőinket, idegeinket, egész életünket másokért ? Mert csak az önként és szeretetből vállalt odaadásnak és áldozatnak van értéke, van sok gyümölcse. Traktusunk gyülekezeteinek vezetői! Lelkipásztortestvéreim ! Feleljetek! Magatokról megfeledkező, mámoros odaadáásal szolgáljátok-e ti eklézsiáitok érdekeit az Urnák félelmében ? így szolgáljátok-e ti is, egyházmegyénk világi elöljárói: tanácsbirái, a jogot és igaz-
