Dunántúli Protestáns Lap, 1931 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1931-06-14 / 24. szám
Negyvenkettedik évfolyam. 24. szám. Pápa, 1931 junius 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE —.................................................- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ....................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- , A, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEC L ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK 1NTÉZENDÖK A Barth-i theologia elméleti és gyakorló lelkészi szempontból. VII. Az ige harmadik alakja maga a kijelentés. Barth az ígetanban amikor a kijelentést tárgyalja, tárgyalásába a dolog természete szerint beilleszti az egész szentháromságtant. A kijelentésben ugyanis Isten jelentette ki önmagát a testet öltött lóyog-ban, a Jézus Krisztusban s ezt a kijelentést nem foghatnék fel a Szentlélek munkája nélkül, mert éppen a Szentlélek munkája révén aktualizálódik az bennünk. Mi azonban egy előadás szűk keretei között nem bocsátkozhatunk a Szentháromság titkának a fejtegetésébe. Most tehát csak egy kiszakított részen szemléltetjük a Barth felfogását. Szólani fogunk pedig a testet öltött lóyog-ról, a Jézusról és itt is csak azt az egy mozzanatot emeljük ki, amelyiknél a Barth protestációja a modern protestáns felfogással szemben a legszembeszökőbb. Az Örökkévaló emberi testet öltve a múlandóság világába lép, hogy itt mint ember, emberi módon (= emberek által felfogható módon) találkozzék velünk: ez a Jézusban nyert isteni kijelentés. A kijelentés tehát történet, mert egy történeti személy, a Jézus révén történik, a történelem síkjában megy végbe. Ezt a mondatot azonban, hogy a kijelentés: történet, — nem fordíthatjuk meg. Tehát a történetről viszont nem mondhatjuk, hogy kijelentés, mert a kijelentés több mint történet. Amennyivel több, annak a plusznak a jelzésére Barth ezt a megjelölést használja, hogy őstörténet. Hiszen ha állana az állítás, hogy a történet = kijelentés, akkor csak kutatni kellene a történet fogalmát és a kutatás végül is szükségképen a kijelentés fogalmához vezetne. Eddig azonban még senki sem jutott tisztán történeti vagy történetfilozófiai kutatás révén a kijelentés lényegének fogalmi tisztázásához. Ez a tény tehát már magábanvéve is megcáfolja azt az állítást, hogy a történet kijelentés volna. A kijelentés ugyan tagadhatatlanul a történelemben megy végbe, de a történelem ép úgy nem azonos a kijelentéssel, mint ahogy a biblia szavai sem azonosak az Isten igéjével. Erről az igazságról a modern protestantizmus elfeledkezett és ilyenformán okoskodott: Ha a kijelentés egy történeti személy révén, azaz a történetben ment végbe, — akkor a történet magábazárja a kijelentést. Következésképen a történész hívatott arra, hogy a theológiában a végszót kimondja. Egyedül ő tudja megállapítani a kijelentés lényegét, tehát egyedül ő adhat a kijelentés lényegének megfelelő normákat az egyházi életnek. A modern protestantizmus ezzel a felfogással ugyanabba az alapvető tévedésbe esett, amibe a régi othodoxia: mind a kettő materializálni akarta a kijelentést. Különbség a kettő között e tekintetben csak annyi, hogy míg az orthodoxia ia verbális inspiráció tana szerint a biblia szavaival azonosította a kijelentést, addig a modern protestantizmus a történelmet nyilvánította a kijelentésnek. A modern protestantizmus tehát azt hitte, hogy a történetben közvetlenül birtokolhatja a kijelentést. Mi ennek a következménye? Az, hogy a modern protestantizmus szükségképen megrövidítette a keresztyénség alapigazságait: a kijelentésben csak a relativ történeti elemeket látta meg s figyelmen kívül hagyta az abszolút elemeket, amik túlérnek a történetiség fogalmán. Figyelmen kívül hagyta tehát mindazt, ami a kijelentésben — a Barth-féle megjelölést használva — már »több-mint-történet: őstörténet«. Már pedig a kijelentés lényege szerint őstörténeti jelenség s csak megjelenési formájában történeti. (Ján. 1, 1.) Hogy a mondottakat konkretizáljam: Jézust beállították a történelem nagy alakjaival egy sorba, a földi relációkba. A reá vonatkozó bibliai tudósítások hézagait földi analógiák segítségével kitöltötték és magyarázták, míg csak a sovány személyi adatokból ki nem kerekedett az úgynevezett »Jézus élete«. A történészek aztán azzal koronázták be munkájukat, hogy Jézust emberi mértékkel lemérték és megállapították róla, hogy rendkívüli személyiség, vallásos zseni, aki a környezetére olyan mély benyomást gyakorolt, hogy az egyszerű tanítványokban apránkint kialakult az értékelő megállapítás: Jézus az Isten »fia!« És ez az értékelő megállapítás lassan hitté érett bennük. A történész, aki a modern protestantizmus tipológiájában a végszót mondta ki, — ha tudományos eszközeihez és módszeréhez hű maradt, — ennél többet nem mondhatott. A jézusi kérdésre: Hát te kinek mondasz engem? ő mint történész csak azt felelhette és mindenkor csak azt felelheti, ha tudományos exaktsággal akar felelni, hogy: embernek. Vagy a legjobb esetben, nevezetesen ha a Jézus rendkívüliségével szemben a történettudomány eszközeinek és módszerének az elégtelenségét belátja, azt felelheti, mert azt kell felelnie: én, mint történész, a te istenségedet sem nem állíthatom, sem nem tagadhatom. íme a testet öltött ige, a Jézus Krisztus emberileg éppen úgy megfoghatatlan, mint ahogy az ige másik két alakjában is megfoghatatlan. Az az állítás, hogy pont az a valaki az Isten fia, aki mint hozzánk hasonló valóságos lember 1-től 30-ig Palesztina földjén élt, nemcsak a zsidónak botránkozás és nemcsak a görögnek bolondság, hanem botránkozás és bolondság a történész előtt is és általában mindenki előtt, aki csak ésszel akarja felfogni azt, Akinek a valósága túlér az emberi ész szűk korlátain. De tegyük mindjárt hozzá, hogy ugyanaz a valaki, azok számára, akik hittel hisznek Benne, megtartás és élet.
