Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1930-01-12 / 2. szám

6. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1929. fölött. Nagyon sok embert magával sodort a személyi­ségének közvetlen hatása, heves és buzgó érzésekre lobbantott a beszéde, — de aztán milyen nagy ré­szüknél szertefoszlott ez a lelkesedés, mint a buborék! Nem volt mögötte komoly tartalom, nem voltak olyan mélyebb indítékai, amelyek állandóvá tehették volna. A köves talajra esett magnak, amint példázatában jel­lemezte, — »nincs gyökere benne«. Ugyanígy mind­máig, Jézus alakja olyan varázslatos, eszményei olyan megragadóak, az önzetlenség első lovagi vállalkozá­sait olyan öröm jutalmazza, hogy sok ember készsé­gesen magáévá teszi azt az életet, amelyet Ő hirdet. De az igazi szolgálatnak göröngyös az útja. Az em­berek, akiknek segítségére igyekszünk lenni, maka­csoknak, hálátlanoknak, javíthatatlanoknak bizonyul­nak. Rosszal fizetnek a jóért. Ragaszkodnak azokhoz az állapotokhoz, amelyekből éppen meg szeretnők menteni őket. A legnemesebb lélek is abba a kisér­tésbe esik néha, hogy Keats szavaival felkiáltson: »Az emberi természetet csodálom, de az embereket ki nem állhatom!« Az, aki a társadalom javát szolgáló ügyekre tette fel az életét, mityen lomha-lassúnak látja sokszor a haladásukat és milyen tekervényesnek és kínosan nehéznek az ígéret földje felé vezető utat! Az alpesi hegycsúcsokról azt szokták mondani, hogy a hegymászó egymásután három benyomást nyer ró­luk; az első, hogy »teljességgel megközelíthetetlen«; a második az, hogy »veszélyes kapaszkodó«; a harma­dik az, hogy »kellemes nyári kirándulás«. De mennyi időbe kerül, amig a társadalmi átalakulás magaslatai is ilyen megmászott és legyőzött csúcsokká válnak! Mindennek eredményeként eleve is biztosra le­het venni, hogy azok közül, akik elkezdik a keresztyén szolgálat életét, csak egy kis töredék fog kitartani mindvégig. A hajó vizrebocsátása fényes ünnepség szokott lenni. Üdvrivalgás és zeneszó kíséretében, zászlódíszben pompázva siklik a tengerre az új alkot­mány. De minden öreg tengeri medve jól tudja, hogy nem a vizrebocsátás a hajó próbája. Amikor bőg az északi szél és a hullámok az árbocig csapnak fel, állja-e majd akkor a vihart és partot ér-e, amikor más hajók eltűnnek a mélységben? Ilyen szigorú próbára teszi a szolgálatos életet is az emberi gonoszság, tu­datlanság, hálátlanság, nehézkesség, elvakultság, fá­sultság. A szolgálni akaró embernek végeredményben önmagában kell bírnia erőforrásait, önnön diadalmas személyiségében, amelyet vihariálló erők, kiirt hat at la ti hit és soha el nem homályosuló reménységek éltetnek. Csak az így felszerelt személyiség járhatja végig győzelmesen az állhatatos és áldozatos szolgálat útját. Ha úgy az egyéni, mint a társadalmi szolgálat­nak a végső sikere is, az állhatatossága is a lélek belső erőforrásaitól függ, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak a keresztyén élet csordul ki szolgálatában, hanem viszont az igazi szolgálatnak van egyenesen szüksége azokra az éltető keresztyén bizonyosságokra, amelyek által diadalmassá válhatik az emberi lélek. Az emberi élet legnagyobb tragédiája nem a testi szegénység, hanem a lelki összetöröttség, — és azt meg lehet találni előkelő negyedekben csakúgy, mint külvárosi sikátorokban, palotákban csakúgy, mint vis­kókban; egyetemeken csakúgy, mint a züllött korcs­mákban. Lesújtja az embereket a fizikai világ végte­len mindensége, mig végül úgy tűnik fel nekik, mint egy óriási könyörtelen gépezet, amelynek nincs egy­általán lelki eredete, jelentése, célja és rendeltetése. Töri-zúzza az embereket a szenvedés, mig végre lé­nyük legbelsejében is megnyomorodva, valósággal ván­szorognak már csak az életen át, Isten nélkül, remény­ség nélkül. Ostorozza az emberek lelkét a bűn és mint ahogy a megvert kutya visszatér és megnyal­dossa a kezet, amely az ostort suhogtatta felette, úgy keresik fel ezek a megbabonázott lelkek is mindújra azt a vétket, amely romlásukra tör. Morzsolja az em­berek lelkét a reménytelenség, mig végre úgy nézik az emberek társadalmi életét, hogy nem tudnak már lel­kesedni semilyen ügyért sem és nem tudnak bízni semilyen jobbulásban sem. Az ilyen lelki kiábrándultság, hitetlenség és re­ménytelenség áldozatain mit sem segít a kézzel vég­hezvitt szolgálat. Dolgok, amiket odanyujtanánk ne­kik, haszontalanok az ő bajukban. Ezekben a legmé­lyebb szükségletekben lélekre van szükségük az embe­reknek, olyan emberek lelkére, akik maguk is győzel­mes életet élnek. Palmer Freeman Alisznak, a Wel­­lesley-leányfőiskola első igazgatónőjének szemére hányták, hogy miért nem szerepel többet a nyilvános közéletben; amire ő, a személyes szolgálat vágyától eltelt leikéből, ezt a választ adta: »Az egyes ember szá­mít igazában. Bele kell árasztanunk magunkat az em­berek leikébe, ők majd hatással lesznek másokra, azok megint másokra, és így hat tovább az életünk vég­nélkül.« Szivbeli helyesléssel fogadjuk talán a szemé­lyes hatás által való szolgálatnak ezt a programmját. De jó megkérdeznünk magunktól: Van-e valami olyan gazdagsága a személyiségünknek, amiért nem közöm­bös a világra nézve, hogy beleárasztjuk-e a lelkünket másokba, vagy nem? Hány ember van, aki vágyva­­vágyik önmagát adni, de ez az ajándék olyan szegé­nyes, hogy minden buzgólkodásank mellett sem lesz attól gazdagabb a világ! A Mester szemében a szolgá­lat sokkal mélyebb és bensőségesebb feladat volt, sem­hogy könnyed sietséggel vállalkozott volna rá. »Őéret tűk« —Ő mondotta — »megszentelem magamat.« Sir Frere Bertalan egyszer egy skót uriházhoz utazott látogatóba. A ház ura kiküldötte elébe egyik szolgáját az állomásra és valamilyen leírást akart adni, amelyről könnyen felismerhető lesz az érkező vendég. »Ha befut a vonat,« — mondotta végül szol­gájának, — »látsz majd egy magas arat, aki valakinek segítségére van.«. Ez a keresztyén életeszménynek is példázata. Hatvan emberöltő élete fölött ott tornyosul Annak az alakja, akinek varázslata és hatalma alól nem vonhatja ki magát többé az emberiség. Benne tö­kéletesen egyesül a nagyság és szolgálat. És a világ­­mindig ráismer, hogy az Ő lelke éled fel újra e föl­dön, valahányszor valakiben párosul a magasba nö­vekedett lélek a megalázkodó szolgálattal. Ebből a gondolatból azonban nem az következik, hogy előbb ki kell fejlődnie bennünk a kellő lelki életnek és azután kell elindulnunk a szolgálatra. A győzelmes személyiség és a szolgáló munka nem ilyen időrendi egymásután viszonyában állanak egy­mással. A kettő együtt nő, kölcsönösen fejleszti egy­mást és nélkülözhetetlen az egymás teljességéhez és virágzásához. Amint olvassa az ember az Újtestamen­tumot, meggyőződik róla, hogy a zsidókhoz írott levél (6:4—5.) hű leírását adja az első keresztyén nemze­dék túláradó életének s amikor a leírás csúcspontjára érkezik, a dolog lényegére mutat rá találó szavakkal: az első keresztyének »megizlelték a jövendő világnak erőit«. Hittek abban, hogy erre a földre el fog jönni az igazság új világa, amelyben dicsőséges beteljesedésre jutnak majd Istennek ősidők óta érlelődő tervei. Ezt a jövend ővilágot szerették teljes szivükkel, eszmé­nyeire felesküdtek egész odaadásukkal, és érette ké­

Next

/
Thumbnails
Contents