Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-03-02 / 9. szám
Negyvenegyedik évfolyam. 9. szám. Pápa, 1930 március 2. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- A FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOI . ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENUŐK. A nagy felfedezés. Nemzeti életünk s jövendőnk szempontjából a XX. század felfedezései közül a legeslegfontosabb a magyar falu és a magyar nép felfedezése. Dr. Imre Lajos erre nézve azt mondja: »A világháborúnak kellett jönnie, hogy külföldön is, de nálunk is felfedezzék azt a népet, mely a nemzeti lét minden kötelességét és terhét hordozta anélkül, hogy gondozásra és a kultúra áldásaiban való részvételre igényét elismerték és kielégítették volna«. Hiába mutatott rá már I. Rákóczi György vallásbékéje a dolgozó milliók jogaira, hiába állottak ott évszázadok hosszú során át az egyházak a magyar nemzet legalsóbb néprétegei mellett, hogy azokat megőrizzék magyarnak és emeljék a kultúra haladásával együtt, mivel ez nem egyetemlegesen megszervezett munka volt, elfemetődött a magyar falu a politikai és gazdasági válságok meg-meg ismétlődő viharaiban, hogy valósággal úgy kellett felfedezni. Ez az eltemetődés semmi esetre sem a magyar falvak bűne volt. Budának-Pestnek akadt Széchenyije, aki egyéb magasztos célok mellett élete egyik leghatalmasabb céljának a kék Duna ikergyermekének világ- j várossá fejlesztését tekintette s miután álma a lánc- | hídban valósággá merevült, az ő életcsillaga már j egy új csodás metropolis születése felett áldozhatott i le nemzetének egéről. A magyar falvaknak azonban nem akadt Széchenyije. Miközben a városok izmosodtak, szépültek és felszívták még a falvak szellemi erőit is, a falvak meg a szellemi dolgokban messze elmaradtak a rohanó világ kultur nívója mögött. Szürkeruhás, elhanyagolt Hamupipőkéi maradtak a magyar nemzeti életnek egész a világháborúig. E nagy megrendülés azonban elégséges erő volt arra, hogy a Hamupipőkét észrevétesse. Megláttassa annak ami, örök munkásnak, de igazán soha meg nem jutalmazottnak, érző szivében nagy álmokat álmodénak, őserejében hatalmas lehetőségek ígérőjének. Szüztalajnak, melynek még tervszerűen nem feszítették neki a munka ekéjét s ezért nem nőhettek a bele hullott magvak igazi életté, tiszta búzájává a haladásnak és kultúrának. Ez a meglátás volt a nagy felfedezés. Ha azok előtt, akik egykor Amerikát felfedezték a tudás horizontjának szélesbülésével együtt új kötelességek meglátását is jelentette az új földrészre bukkanás, mely kötelességek közül a legfontosabb volt az új világrész meghódítása a kultúra és a keresztyénség számára, úgy a mi nemzeti életünk nem rég felfedezett végtelen fontosságú alkatrészének a falu szükségleteinek a látása is új kötelességeket ró ránk, melyek között a legelsőbbrendü a falu meghódítása a kultúra és a keresztyénség, vagy egyszóval a keresztyén kultúra számára. Nem elégséges csak így zokogni a falu tragédiáját Adyval: „Ez itt falu, az én falum. Innen jöttem és‘ide térek. Mindszentnek hívják hasztalan, Mert minden gonosz rajta van, S itt jaj átkos, fojtó az élet,“ hanem az Ítélet kimondásával egyidejűleg érezni kell a kötelezést is arra, hogy ez ne így legyen, mert ha így marad: „Hiába minden, mind lehullunk, Húz a Halál-tó : elveszünk, Hiába lelkünk, lángolásunk, Szerelmünk, jóságunk, eszünk, Erőt mi rajta nem veszünk: Halál-tó marad Magyarország.“ Az új kötelességek elé állított egyének és társadalmak azonban csak úgy tudnak eleget tenni a rájuk váró feladatoknak, ha erre felkészültek kellőképen, vagy más szóval rá neveltettek. Ha végig gondoljuk azt, hogy milyen neveltetésben részesültek azok, akik ma munkában állanak, észre kell vennünk, hogy az ő előkészületükből valami nagyon is lényeges kifelejtődött, tudniillik a tudatosítása annak, hogy végtelenül nagy kötelességeik vannak a néppel és a magyar falvakkal szemben. Ez azért maradt ki a nevelésükből, mert a nép és a falu fontosságát csak a világháború revelálta igazán, bár már Széchenyi réges régen utalt rá e szavaival: »Ha valami felemelheti még e hazát, az semmi egyéb, mint a nemzetiesség és a közértelmesség, vagyis a nemzeti műveltség«. Valljuk meg őszintén, hogy a XX. század első két évtizedében, mikor még a falu christianisálása és kulturális szintben való emelése nem mutatkozott olyan égetően sürgős feladatnak, mint ma, vagyis a nagy felfedezés előtt minden iskolázott ember úgy készült fel az élet harcára, mintha egész életét városi aszfalton sétálhatta volna végig. A gimnáziumok arra törekedtek, hogy általános ismeret-alapot nyújtsanak a magasabb tanulmányok folytathatására, tehát mindenkit úgy kezeltek, mint leendő egyetemi hallgatót és tudóst. S ezáltal nagy mulasztást követtek cl éppen azok alatt az évek alatt, mikor a jellem alapvetése folyik, mint dr. Paton mondja: »18 éves kora előtt minden fiúban és leányban kialakul az amivé lesz: az angyal, vagy az ördög. Mikor férfiúvá és asszonnyá lesznek, már befejeződött az‘alapvetés. Ami azután következik, az már csak fejlődés«. A gimnáziumi előkészítés fő hibája abban rejlett, hogy tanított, de igazán nem nevelt. Főképpen a faluban végzendő szellemi munkákra nem. A reál irányzatú középiskolák meg bizonyos szakmák és hivatás-ágak alapjainak előkészítésére törekedtek s e közben a theoretikus képzés mellé a praktikust is hozzá kapcsolták. De ezek is csak a városoknak és a nagy üzemeknek neveltek. Egyetlen gyermek lelkében sem tették tudatossá azt, hogy mindnyájan kapcsolatba juthatnak majd a falu életével s mely pillanatban ez megtörténik, azonnal szent kötelességek elé állíttatnak, a falufejlesztés*
