Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-11-16 / 46. szám
Negyvenegyedik évíolyam. 46. szám. Pápa, 1930 november 16 DDNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ............................................................ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ....................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ : PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- .Ä, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEGL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK. | Dr. Dóczi Imre | Szomorúan szólalt meg 1930 november hó 13-án a debreceni nagytemplom Rákóczi-öregharangja. Siratta a tiszántúli református egyházkerület, a magyar közoktatásügy nagy halottját, a legkiválóbb református tanárt: dr. Dóczi Imrét. Hangját nemcsak Debrecenben hallották meg, elhatott mindenüvé, ahol ebben a csonka országban magyarok, reformátusok laknak s értékelni tudják a közjóra törekvő, munkás életet. Az elhunyt nagy ember bölcsőjét Zemplén vármegye egy kis falujában ringatták, tanulmányait az ősi sárospataki református kollégiumban végezte, pályáját a dunamelléki református egyházkerület hires nagykőrösi gimnáziumában kezdette; de életének javarészét a tiszántúli református egyházkerület szolgálatában töltötte el, mint debreceni gimnáziumi tanár, mint igazgató s harminckét esztendőn át, mint középiskolai felügyelő. Hogy milyen munkát végzett ebben az utóbbi minőségében, csak az tudja igazán méltányolni, aki, mint e sorok Írója, közvetlen tapasztalásból ismeri a tiszántúli református középiskolák korábbi állapotát. Reformátor volt a szó igaz értelmében! Nagy szolgálatait méltányolta a tiszántúli református egyházkerület is, amit nemcsak azzal mutatott ki, hogy mindjárt kezdetben rábízta középiskoláinak a vezetését, irányítását teljesen, tanácskozásaiban döntő szerephez juttatta, hanem azzal is, hogy megválasztotta zsinati, konventi taggá s kiküldte az Egyetemes Tanügyi Bizottságba. Ennek a Bizottságnak úgyszólván kezdettől fogva alelnöke, lelke volt. A tiszántúli református középiskolák mintaszerű ellenőrzésén kívül itt fejtett ki legáldásosabb munkásságot a magyar református középiskolák érdekében. Szavának mindig döntő súlya volt, mert éreztük, hogy amit mond, azzal csak a református középiskolák javát célozza, versenyképességüket akarja emelni. Ha semmi egyebet nem tett volna is, mint azt, hogy megalkotta a Magyarországi Református Középiskolák Rendtartását, már ezzel is örök emléket állított magának nemcsak a református, hanem a magyar paedagógiának a történetében is. Nem az állami középiskolák számára készült Rendtartás egyszerű másolata ez; minden sorából, minden szavából látszik, hogy speciális célokra, református középiskolák számára készült. A lelkét, a maga magyar s kálvinista lelkét öntötte bele a Lolt betűkbe! Iskolai autonómiánknak nem volt lelkesebb, de bátrabb s elszántabb harcosa sem, mint ő. Ha ennek a megsértéséről volt szó, habozás nélkül védelmére kelt, ezért szembeszállt mindenkivel. Nem egyszer mondta: én már nem várok senkitől semmit, csak iskoláink érdekét nézem. Nem fogadta el a tankerületi főigazgatói címet sem, többre tartotta azt a címet, amit a saját egyházkerületétől kapott. Az Aristides nemes példája lebegett előtte, aki bár a szövetséges pénztárt kezelte, olyan szegényül halt meg, hogy közköltségen temették el s leányait az állam házasította ki. A tanári munkát igen szigorú mértékkel mérte; de a jó tanárt sokra becsülte. A tanárság érdekeiért többször sikraszállt. Nagyon fájt neki, hogy a tanárok házassága ügyében ismételten nem úgy határozott a zsinat, mint az ő nemes liberalizmusa szerette volna. Mint tankönyviró is az elsők közé tartozott. Görög nyelvtanáról dr. Bódis Justin bencés tanár állapította meg, hogy a legjobb ilynemű tankönyvek egyike. Nagyfontosságu munkát végzett, mint az Orsz. Ref. Tanáregyesület elnöke is. Az Egyesület közgyűlésein tartott megnyitó-beszédei mind tartalmuknál, mind előadási módjuknál fogva mintaszerűek voltak. Dr. Dóczi Imre valóban nagy ember volt és tiszta lélekből való s róla is elmondhatjuk, am^t Kölcseyről mondott halála után egyik nagy tisztelője, hogy: »Nem volt közénk való!« Jelleme a görög klasszikusok tanulmányozásának a tüzénél acélosodott meg, puritánságát Sárospatakról hozta magával, esze olyan volt, mint az Alföld tiszta derűje: világos. Ha azt mondjuk, hogy helye pótolhatatlan, megállapításunk nem merő frázis, mert csakugyan az. Valóban vigasztalatlanok volnánk halálakor, ha nem hinnénk, hogy csak romlandó testére borulnak a debrecei temető akácfái; de a szelleme itt maradt közöttünk, hogy hasson, munkáljon továbbra is. Ha ebben a hitünkben csalódnánk, kétségbe kellene esnünk a magyar református középiskolák, általában a közoktatásügy jövője felett. Nagy elköltözött! Atyai barátom voltál. Az irántad érzett, kibeszélhetetlen hála és szeretet íratta velem ezeket a sorokat, úgy érzem, elmondhatom Horatiussal : »Multis ille b onis f le bilis occidit, Nulli flebilior, qwam mihi... « Faragó János.
