Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-09-28 / 39. szám
1Q30 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 181. oldal. ban sem támadni, sem a leghevesebb ellenség országából hódítani nem akart. Az ö felelősségét a tárgyilagos történelem nem fogja megállapítani. Tekintettel a fennebb röviden vázolt történelmi tényekre, sohasem fogadjuk el sem igazságosnak, sem örökérvényűnek azt az értéktelen történelmi hamisítványt, amely a háborús felelősséget Magyarországra iparkodott áthárítani; utolsó lehelletünkig tiltakozunk és minden békés eszközzel küzdünk a Trianonban megállapított képtelen határok, valamint színmagyar területeknek elszakítása ellen és kifejezést adunk annak, hogy ma is átérezzük a jelenleg szétszakított magyarságnak értelmi és érzelmi egységét. Mint sötét gyászmadarak szállnak át hozzánk az elszakított területekről a szomorú hírek az ott élő magyarság elnyomásáról, magyar iskolák és más kultúrintézmények tönkretételéről és megszüntetéséről. Mi magyarok csak most, az utódállamok kormányaitól tanulhatnánk meg (ha ilyenre képesek volnánk), mint jelent a „kisebbségek elnyomása“. . . Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés! Sokan emlékezünk még arra, hogy amikor a XX. század elején egyik magyar nyelven megjelenő (de nem magyar) folyóiratnak több munkatársa külföldön is élesen támadta a magyarországi viszonyokat, ezáltal — akarva nem akarva — tápot adott ellenségeinknek arra, hogy elhíreszteljék a magyar „zsarnokság“, a magyarországi „kényszerurolom“ meséjét. A magyarság évszázadokon keresztül jóhiszeműen és nagylelkűen befogadott ide külföldieket, akik üldözés elől hozzánk menekültek. A magyar kormány (erről, mint annak a kormánynak egyik volt tagja is hiteles tanúságot tehetek) különösen a szerb és román nemzetiségeknek széleskörű egyházi és iskolai autonómiát adott és ezenfelül gróf Tisza István 1912 óta, később három minisztertársa is hivatalosan tárgyalt magyarországi román vezető politikusokkal azzal a kifejezett céllal, hogy iskolai, közigazgatási és igazságszolgáltatási téren a magyar kormány további engedményeket is tegyen. Az u. n. „elnyomás“ pedig abból állott, hogy például a román lelkészek évi három millió aranykorona kongruát, iskoláik magyar segélyt, püspökeik (köztük a volt román régens Cristea Miron, akkor karánsebesi püspök is) fejenként évi 20.000 aranykoronát és egyesek ennél is nagyobb államsegélyt kaptak.1 Azóta, hogy a magyar „zsarnokságáról annyit meséltek, nagyot fordult a világ kereke. A húsz év előtti kritikusoknak egyik legfanatikusabbja, Seton Watson egy magyar napilapban már ezeket írja : „a magyar kisebbségeknek nagy és jogos sérelmeik vannaku, „a magyar nép aggódva gondol elszakított fiainak asszimilálódására az ellenséges fajok közt“, stb.1 2 Ugyanő követeli, hogy a határokon át elő kell mozdítani „a lehető legszabadabb érintkezést“. Ezzel szemben tiz esztendős folytonos törekvésünk ellenére pl. a Felvidéken élő magyar iskolás-gyermek részére még egy magyar nyelvtant sem tudunk eljuttatni, mert azt a cseh hatóság nyomban elkobozza és megsemmisíttetL Ez az ő demokráciájuk és szabadságuk! E szomorú ténnyel szemben áll azonban az a bátorító, hogy míg ezelőtt 8—10 évvel még csak néhány 1 Ezeket az adatokat román szerző munkájából veszem át. L. dr. Onisifor Ghibu, egyébként magyarellenes román tanárnak az erdélyi és magyarországi románságnak egyházi és iskolai szervezetét és életét tárgyaló, 1915-ben, Bukarestben megjelent könyvét: „ Viata si organizatia bisericeasca sí scolara in Transilvania si Ungaria“. 2 L. Magyarság 1930 julius 4-iki szám, 1. lap. igazságos államférfi és tudós ismerte el (különösen Angliában és az Egyesült-Államokban) a magyar igazságot, addig ennek súlya ma már minden elfogulatlan és nem ellenséges érzésű államférfi és publicista lelkében megérlelte és folyton ébren fogja tartani a „magyar kérdés“ sürgős megoldásának szükségességét, sőt felelős állásban levő nehány külföldi politikus is ma már nyíltan elismeri a trianoni u. n. béke revíziójának jogosultságát. Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés! Visszagondolva ezer esztendőre, variálhatom Deák Ferencnek egyik 1869 évi beszédét: „Ami 1000 év alatt a magyarság megmentésére és haladására történt, az mind az isteni Gondviselés müve volt. Elődeink nehéz időkben bizonyára aggódva, sőt a jövendő miatt remegve állottak az erre a kis nemzetre váró feladatoknak nagy halmaza előtt, de a Mindenható kegyelme segített ott, ahol a remény is merésznek látszott. Az övé minden dicsőség /“ De él szivünkben a hála mindazok emléke iránt is, akik hazánkért éltek, munkáltak vagy meghaltak. A világháborút megelőző utolsó ötven évben nemzetünk haladása sok nagy hazánkfia mellett köszönhető egy nagy királynak is, aki Tisza István szavai szerint1 „hazánknak jótevője, a mindent népéért feláldozó uralkodónak eszményképe, egyszerű nagyságában is kimagasló férfi“ és egyúttal, — habár főgondnokunk nem értett az udvaroncok nyelvén, — az ő atyai pártfogója volt, akinek jóakarata és bizalma Tisza István „életének egyik drága kincse volt“. Hálás kegyelettel gondolok ma is nagy királyunk, I. Ferenc József születésének nemrég letelt centenáriumára. A haladással szemben mindaz, amit Trianonban papírra vetett a volt ellenséges államoknak néhány politikusa, akik minden nyomorért, szenvedésért, gazdasági válságért Isten és emberek előtt felelősek lesznek, — csak emberi tájékozatlanság, tudatlanság, gyülölség, részben emberi gonoszság és kép r.utatás müve. Ez a „munka“ ma leküzdhetlennek látszik. De a földi hatalom csak por és füst, amely elmúlik, mint a világnak minden dicsőssége. A trianoni „béke“ nem fog fennmaradni, hanem Isten kegyelméből ép úgy összeomlik, mint ahogy gonoszságra alapított földi hatalmak régen eltűntek.'A trianoni szörnyűségekre utódaink éppen úgy fognak visszagondolni, mint. arnily érzésekkel olvassuk mi Rogerius mester énekéből a tatárjárás borzalmait, vagy Brodarics Írásából a mohácsi veszedelmet. Főtiszteletü Egyházker. Közgyűlés! Nagymagyarországot mi nem siratjuk el,, még kevésbbé engedjük elhantolni. Azért emlékezünk vissza 1920 június 4-ére, hogy tanúságot tegyünk él niakarásunkról és arról a sziklaszilárd hitünkről, hogy a Mindenhatónak gondviselő kegyelme ezt a kis nemzetet jövő ezredéveken át is tovább fogja vezérelni magasztos rendeltetése felé! Bízva-bizunk igazságunknak hatalmában és az ezer éves nemzetnek őserejében, amely a szétrombolt hazát békés munkával újból fel fogja támasztani és magunknak, majd pedig utódainknak fáradozásával megint fel fogja virágoztatni. Erre a haladásra, erre az új építőmunkára törekszünk azáltal is, hogy másfelekezetü honfitársainkkal békés egyetértésben és minden hazafias célra teljes szolidaritással együtt dolgozva, fokozni kívánjuk az új Magyarország legnagyobb erőforrásának: a széles nép-1 Gr. Tisza István Összes munkái, Levelek II. köt. 390. 1. második bek.
