Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1930-08-10 / 32. szám

1930.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

147. oldal.

zeti életünk egyik alaptényezőjének a megreformálásához. Az élet által felvetett újabb probléma: a presbitériumok evangélizálásának a kérdése. Nincs időm itt arra, hogy holmi alkotmányjogi hosszabb fejtegetésekbe bocsátkozzam, de annyit ki kell emelnem, hogy »egyházunkban az egyetemes papság elvének legpregnánsabb jogi, szervezeti jelentkezése a presbiterség«. »A kálvinizmus a presbiterségre van ráépítve, más szóval presbiterianizmusnak is lehet nevezni. A kálvinista nem ismer külön papot és világit. Csak presbitert, azaz oly valakit, aki személyi kvalitásai alapján az általa birt üdvjavak birtokában a gyülekezet megbízása által nyilvánosan végzi azt a szolgálatot, amelyiket minden egyes hivő a maga személyére és családjára nézve végezni jogosult és kötelezett. Ez a presbiter. Presbiter a pap, a tanító, a diakónus és közöttünk csak a szolgálat karizmájára nézve van különbség. Vannak tehát ol,yan presbiterek, akik egyéni képességüknél és elhivatásuknál fogva igét hirdetnek. Olyanok, akik tanítanak^ olyanok, akik szeretetmunkásságot végeznek. A legújabb jelenségeknél azonban mit látunk? Azt, hogy a mi kálvinista életünkben a Dresbiterség egyetemes és tiszta fogalma elhomályosult: a presbitérium kezében csupán az egyház külső gondozásának munkaköre maradt. Ezzel aztán a presbiterség fogalma megszükült és megüresedett.« Ezek egy átfogó nagy elmének Ravasz László nagy püspökünknek klasszikus megállapításai. De ezen a téren a fenálió bajokat és nehézségeket nekünk egyszerű, gyakorló lelkészeknek is meg kell ismernünk. Milyenek a mi presbitériumaink? Minden bajnál végzetesebb baj lenne az, ha az őrállók és pásztorok nem tudnának diagnózist adni, ha nem tudnák mi a baj, mi annak az orvossága s miként kell azt a beteg szerven alkalmazni. Ha a beteg nem tudja mitevő legyen, az még nem olyan végzetes baj, mint ha az orvos sem tudja, mit tegyen a beteggel.

A jelen válságos helyzetben életbevágóan fontos kérdéseink, hogy hivatása magaslatán áll-e a magyar ref. gyülekezetek presbitériuma, birtokában van-e belső elhivatása karizmájának, lehet-e vele karöltve a lelkipásztornak missziói tevékenységet folytatni, vagy legalább is kezdeményezni?

Elismerés és tisztelet illeti azokat a kivételszámba menő presbitériumokat, amelyek egyházi életünk regenerálásának szent munkájára hivatottak és képesek, de e tekintetben a mi egyszerű, falusi presbitereink ideális magaslaton nem állanak. Lelkészi és intelligens világi körökben szinte általános a panasz, hogy a presbitérium ma inkább csak végrehajtó közeg, mint erkölcsi, egyházi fegyelmet tartó testület. A presbiterválasztásoknál sokszor nem a hitbuzgóság az irányadó, hanem a vagyoni helyzet, a személyes érdekek, rokoni kapcsolat, amelynek előtérbe tolásával egyházunk érdekei kellőleg nem érvényesülhetnek. Benne hagynak a presbitériumban olyan tehetetlen öregeket, akik legjobb akaratuk mellett sem tudnak gyűlésekre eljárni, megbízatásokat teljesíteni. Általában a legtöbb helyen nem fogják fel a presbiter isteni rendeltetését s azoknak kívánnak benne helyet adni, akik legjobban tudnak a rendkívüli adókivetés ellen zúgni, renitenskedni s minden újítást a legbátrabban mernek ellenezni. Sok helyen annyira romlott a helyzet, hogy a presbitériumokat tulajdonképen fel kellene függeszteni, mert tagjai esküvel fogadott kötelességeiket nem teljesítik. Gyűlésekre nem járnak, úrvacsorával nem élnek, istentiszteleten részt nem vesznek. Ismerünk a való életből

nem egy presbitert, ki szándékos rosszakaratával, mérhetetlen hiúságával útját állja minden nemesebb intézkedésnek s a lelkipásztornak magasztos tervei megvalósításában nem jobbkeze és segítőtársa, de gyűlésen kívül titkos ellensége, akinek kötelessége az ellenzékiség, akinek mandátuma az alkudozás pappal-tanítóval, akár díjlevéíről, akár építkezésről, akár lelki kérdésről — új énekeskönyv, új istentiszteleti rendtartás bevezetéséről — van szó. Lehet-e ilyen presbitériummal — mely horribile dictu — egyúttal gyülekezeti belmissziói bizottság is — lelki munkát, eredményes reformokat végezni? Lehet-e a belmissziói munkáink megoldásánál csökönyösen konzervatív presbitereinket nem hogy munkatársakul, hanem csak jóindulatú vagy semleges helyeslőkül is megnyerni? Világos, hogy nem. Az új zsinati törvények üdvös rendelkezéseket tartalmaznak a presbiterekre vonatkozólag, de nagy pásztori prudenciára és rendtartó erélyre lesz szükség, mikor azokat az életbe kell átvinnünk. Vonjuk le a konklúziót az elmondottakból!

Nekünk, emelkedettebb lelkületű, szélesebb látókörű, öntudatosabb kálvinista presbiterekre van szüksgéünk, akik tudják, hogy »valaki nem annál a ténynél fogva presbiter, hogy a közgyűlés szavazattöbbséggel megválasztotta, hanem azért, mert Őt a kegyelem Istene erre, az elérhető legszebb méltóságra elhívta«. Az ember azonban nem panaszkodhatik korára, környezetére, rossz az idő, helyes, azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajta. Nekünk presbitereket kell nevelnünk. Hogyan történjék ez?

A nevelés, mint előkészítő munka, kettős irányban mozog. Egyik a jövő számára a vasárnapi iskola és az ifjúsági munka keretében, a másik a most működő presbiterek között.

Á gyermeki lélek fantáziájára és az ifjúi önérzetre való hivatkozással emeljük ki azt, hogy a presbiterség egy kívánatos, szép tisztség, a falusi hivő által elérhető legmagasabb emberi ideál. Itt tehát a nevelésnél az érzelmi momentumok jöhetnek számításba.

A már megválasztott és működő presbiterek tovább képzésénél is fontos tényező az önérzetre való hivatkozás, de itt mégis inkább az ismeretközlésnek kell szélesebb teret engedni. A legtöbb falusi presbiter nem tudja a presbiteri tisztség bibliai alapját, történelmi kifejlődését, a múltban végzett nagyszerű fegyelmező munkáját s azokat a követelményeket, amelyekkel egyházunk a jelen súlyos helyzetben velük szemben fellép. Ismertessük ezeket presbiteri gyűléseken, vallásos estélyeken, pásztori látogatásaink alkalmával. Sok mindent elérhetünk e téren, ha egyházunk múltját s abban a régi egyházfegyelmet gyakorló, rendtartó presbitérium szerepét, vonzó képekben ismertetjük. Járjon el a lelkipásztor egyebekben a helyi viszonyokat figyelembe vevő leleményességgel.

Rendszeresebb és mindenütt nagy lelki áldással járó nevelő iskola az egyházmegyei presbiteri konferencia. Itt az idő- és alkalomszerű, a presbitereket és az egyházi életet közelről érintő kérdéseket lehet és kell megtárgyalni, mindenütt kiemelve azt, hogy egyházunk mostani elesettségében a jobb jövőt elérni csak hősies kitartással, az evangélium szellemével telített, hivatása magaslatán álló presbitériummal tudja. Nagyon kívánatos, hogy ezeken a konferenciákon nagyképzettségü és erős hitü kálvinista világi intelligenciánk részt vegyen, s a felvetett kérdésekben állást foglaljon, azonban a problémákhoz az egyszerű földműves presbiterek is hozzászólhassa-