Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1930-08-03 / 31. szám

140. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1930. get. A bizonyosság: nyugalom, béke, üdvösség, mig a bizonytalanság: kétely; a vélekedés mindig bizo­nyos kellemetlen és nyugtalan érzéssel vegyül. A bi­zonyosság szellemünk normális, természetes állapota, épen úgy, mint a testnek az egészség. Ezért már maga az igazság kutatásának tehet­sége is szép és felséges adomány, de sokkal szebb és jobb, ha azt meg is találjuk, élvezzük és fényébert élünk. A kétely ellenben sohasem a helyes, hanem az abnormális állapot és a betegséghez hasonlít; néha ugyan szükség van rá azon tévelygések és hamisságok miatt, amelyek lényünkhöz tapadnak, mint ahogyan a láz is néha hasznos a testnek és a vihar a légkörnek, de magában véve mégis csak fájdalmas rossz az. Aki kételkedik, hasonlít a tenger hullámához, de aki hisz, áll mint a szikla. | A bizonyosságnak azonban különböző fajai van­nak. Már a görög bölcsészek elválasztották azt a bi­zonyosságot, amit az érzéki tapasztalás ad, attól,1 amit gondolkodás útján szerzünk. Aristoteles ez utób­bit ismét felosztotta közvetlen bizonyosságra, amely a tudomány végső alapelveit szolgáltatja és közve­tett bizonyosságra, amihez már gondolkodás és bizo­nyítás által jutunk. E három fajta bizonyosságot — a teljes szkepticizmust kihagyva — általában ma is el­ismerik. Egészen bizonyosaknak érezzük magunkat azokkal a dolgokkal szemben, melyeket érzékszer­veinkkel tapasztalunk. A különböző tudományok leg­főbb, önmagukban szilárdan álló, bizonyításra nem szoruló alapelveivel szemben sem kételkedünk pl. azon axiómákkal szemben, melyekből a mathematika kiindul. És végre azokban az igazságokban is egészen bizonyosak vagyunk, amelyeket a tudományokban ér­vényes tételekből logikai következtetésekkel vezetünk le és így elegendő bizonyítékokon alapulnak. Azonban e különböző fajta tudományos bizo­nyosság mellett van még egy másik fajta is, neve­zetesen a hitbizonyosság. Ennek értékét különböző­képen becsülik meg, sokan létezését is kétségbevonják. Pedig számo.t kell vele vetni a filozófusnak is. Kü­lönösen Kant Immanuel tette ezt meg, aki a tapasz­talati és logikai bizonyosság mellett helyet adott az erkölcsi bizonyosságnak is (»moralische Gewiss­heit«). Bár nem követjük az ő gondolkodásának út­ját, mégis hálásan tekintünk a filozófiára azért, hogy a legélesebb eszű gondolkodók egyike rendszerében egy másik, nem csupán tudományos bizonyosság léte­zését is elismerte. Tényleg rosszakaratú vaknak kell annak lennie, aki a hitbizonyosság realitását kétségbevonja. Mert végül is senki sem teszi tudományos bizonyítékok­tól függővé az ő bizonyosságát a vallásban és er­kölcsben., Nem értelmi elmélkedés alapján győződünk meg Isten léteiéről, a lélek halhatatlanságáról, Krisz­tus megváltó munkájáról, az írás tekintélyéről és más állításokról. Hiszen mindnyájunknak tulajdona az a meggyőződés, hogy e dolgokba a tudomány nem szól­hat bele és nem is tud beleszólni. Ezért minden magasabb fokú vallás kijelentésre támaszkodik és azok közül egy sem tisztán a gondolkodó ész alko­tása.. A bizonyítékok minden vallásban csak hátul kö­vetkeznek; nem előzmények, hanem következmények. Azok ellen kell kigondolni, akik nem hisznek. A hivő ugyanis az ilyenekkel szemben mégsem állhat meg azzal a védekezéssel: én hiszem és azért így van! Mélyebb alapra kell tekintenie, nem azért, hogy a saját hitét arra építse, hanem hogy azt az ellenfél számára elfogadhatóvá tegye, őt elhallgattassa és hitetlenségének minden mentségétől megfossza. Az apologetika a hitnek gyümölcse, nem pedig gyö­kere. Gyakran nagyon szegényes ehnefuttatás az, amivel az apologéta saját hitét másnak akarja nyúj­tani és megerősíteni. Amennyiben erre alapítja hitét, nagyon gyenge fundamentumra épít. Mert az sokkal mélyebbre nyújtja gyökereit, mint a később következő értelmi meggondolások vannak. A legerősebb meg­győződéseinket, világ- és életnézetünket nem tudo­mányos bizonyítékok útján szerezzük és tartjuk meg. Ezek nem az értelem alkotásai, sem nem az akarat produktumai. Mindkettőn túl van a hazájuk, a lélek legmélyén, a szívben, ahonnan az élet megnyilvánu­lásai jönnek. Magának az embernek egy darabját ké­pezi mindenik, lényegének részei, azok képviselik az egyént úgy, amint az bizonyos társadalmi körben szü­letett, táplálkozott, nevelődött és kialakúit. Ezért na­gyon helyesen szólhat Fichte J. G. úgy, hogy ki mi­lyen filozófiát választ, az attól függ, hogy miféle em­ber ő? Gondolkodásunk alkata ugyanis legtöbbször nem egyéb, mint a szivünk történelme. (Folyt, köv.) Püspöki egyházlátogatás a pápai egyházmegyében. Délután fél 3-kor indult tovább püspök úr a homokbödögei bandérium által kisérve a nagygyimóti leányegyházba. A község határában 12 tagú lovas­bandérium s 10 kerékpáros levente várta Püspök Urat, kit a 12 taggal képviselt dcözségi elöljáróság élén Grézló Andor körjegyző meleg szavakban kö­szöntött. Mindhárom templom harangjainak zúgása közben vonult be a főpásztor a faluba, hol a díszkapu­val s zöld ágakkal ékesített tanítólak udvarán So­­mogyi János homokbödögei lelkész, mint a gyüle­kezet gondozó lelkésze mondott üdvözlő szavakat. A vegyeskar id. Tóth Albert igazgatótanító vezetésével üdvözlő dalt énekelt, majd Tóth Ilonka V. osztályú tanuló kedves vers kíséretében csokrot nyújtott át, I id. Tóth Albert nagygyimóti praeorans igazgatótanító ! pedig a kis gyülekezet örömét tolmácsolta. Alig fért be a sokaság a virágokkal ékesített kis templomba, hol fennálló éneknek énekeltük a 63. dics. 1. versét, főé)neknek pedig a 7. dicséret 1., 2. és 5. versét. Püspök úr a Példabeszédek könyve I. rész 7. verse alapján szólott az emberi élet nagy kérdéseiről, melyre megnyugtató feleletet az Űrnak félelme ad. Beszédé­ben kitért megható szavakkal a szomszédos Takácsi községet ért tüzveszedelemre is. Itt a templomban folyt le a küldöttségek tisztelgése, melyek során So­mogyi Lajos a nagygyimóti leányegyház főgondnoka a ref. egyház, Herkovics Imre tanító a r. kath., Petter Viktor tanító az ág. h. ev. egyház, Németh Gábor községi biró pedig a község nevében mondottak üd­vözlő beszédet, melyekre Püspök úr külön-külön sze­retettel válaszolt. Az istenitisztelet a CXXII. zsoltár éneklésével végződött. Istenitisztelet után a tanítói lakon rövid ozsonna volt, melynek végeztével a kora délutáni órákban dr. Jókay-Ihász Miklós egyházmegyei gondnok hathalomi birtokára utazott, honnét másnap reggel tért vissza Pápára. Püspök úr és kísérete pedig a harangok zúgása közben indult vissza Pápára. A leventék lel­kes kerékpáros osztaga egész a püspöki székházig ki­sérte a főpásztort, hol sorfalat állva, háromszoros lelkes éljen kiáltással mondott búcsút.

Next

/
Thumbnails
Contents