Dunántúli Protestáns Lap, 1930 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1930-07-06 / 27. szám
Negyvenegyedik évfolyam. 27. szám. Pápa, 1930 julius 6. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- ,1*, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK. Gondolatok az iskolaév végén. Sok minden jut az embernek eszébe az iskolai év végén. Minden gondolat között talán első helyre kerül az, hogy az iskolai év majdnem összeesik az egyházi belmissziói munkaidővel. A belmissziói munkaévnek tul,ajdonképen ősztől nyárig nincsenek szünetei, de már tapasztalásból tudjuk, hogy sok esetben igen hosszúra nyúlnak a szünetek. Most az iskolai év végén számot kell adni erről is. Egy másik gondolat, amely régóta megoldatlan problémája a lelkészi hivatásnak, a nyári vakáció. A szabadság gondolata is eszembe jut így az iskolai év végén. Az a lelkész, akinek segédlelkésze van, könynyen megoldhatja a nyári szabadság problémáját, de mit tegyen az, akinek ilyen helyettesei nincsenek? Minden hivatalnokembernek kijár egy kis nyári pihenő, csak épen a lelkészek nagy része nélkülözi ezt. (Vagy talán senkinek sincs egész évben annyi vakációja, mint sok lelkésznek?) Ha ezt a két gondolatot összekapcsolom, arra a megállapításra kell jutnom, hogy a belmisszióval nemcsak papiroson foglalkozó lelkipásztornak sohasincsen szabadsága, mert még, ha van is szabad ideje, a nyáron már előkészíti az őszi és téli belmissziói programmját. Tapasztalatból tudhatjuk, hogy az őszszel összeállított programm ötletszerű és sok tekintetben kapkodó és széteső. Viszont ha valaki előtt a belmisszió mostohagyerek, annak egy esztendőben nagyon sok szabadsága van. Most pedig hogy eljutottunk egy iskolai év befejezéséhez, s végigtekintünk a végzett munkák mezején mind a tanultak, mind a belmisszió terén, meg kell keresnünk a lelket, amely egész év folyamán működött. . A nevelés lelke a vallásos elem, a belmisszió lelke, amely nélkül nem lehetett semmit sem cselekednünk, a vallásos és egyházias alap, amely ha megvan, az eredmény sem maradhat el. A nevelés lelke a vallásos elem. Enélkül a tanítás, az egész pedagógia csak elindítás, csak ismeretközlés lenne, de ezzel az iskolavezetés és a tanultak értékesítése is egyszersmind. Sok helyen csak tanítanak, még pedig úgy, hogy amikor a szakfelügyelő, vagy tanügyi elnök megjelenik, akkor zsonglőr módjára megtudja mondani a gyermek a számtanból, hogy 12 liter tejet 60 gyermek között hogy lehet szétosztani és a legveszedelmesebb az egészben az, hogy nem lehet megállapítani, csak már kint az életben, hogy az iskola parádés vizsgái ismereteket adott-e, vagy pedig nevelt is az életre. Régóta szeretném már megmondani azoknak, akik egy alkalomból akarják megállapítani, hogy mit tudnak a gyermekek, s hogy hányast érdemel a tanítói úr, hogy egész környezettanulmányt kell az embernek végezni, ha egy-egy nevelői tevékenység igazi mivoltát megakarja bírálni. Én azt hiszem, hogy inkább legyen egy tanító »3-mas« osztályzattal elbocsátva, de a faluja még harminc év múlva is emlegesse, ami jót és újat tanult tőle, hogy a templomjárásán, az adakozásán, a vallásos öntudatán évtizedeken át meglássák a nevelés hatása. A tanítás csak okosabbakká, a nevelés erkölcsösebbekké tesz. A valiános nevelés alapja a jellemképzésnek, s az öntudatnak is, mert jobbakká tesz. A vallásos nevelést pedig a hittanórák nagyon pontos feladatának tekintem, sőt, ha rajtam múlna, mindenhol kötelezném a lelkészt, hogy maga végezze a vallástanítást, s a konfirmációt is, s sem egyikét, sem másikat ne bízza rá sem a hitoktatóra, sem a tanítóra. Három indoka van ennek. A hitoktató sok munkát végez. Legkevesebb 20—25 órát tanít hetenként, részt vesz egyházi belmissziói munkákban, ifjúsági munkákat irányít, sőt a »nagytiszteletü úr« szabadsága alatt ingyen helyettesít, mert annak ki kell pihenni a presbiteri gyűlések és egyéb adminisztratív dolgok rettenetes fáradalmait, meg az esperesi körlevelek másolási fáradságait. Nem szabad megterhelni az amúgy is sok tekintetben igénybe vett és munkájukat nem igen méltányolt hitoktatókat. De indokolja ezt az a tény is, hogy ha.a tanító tanítja a hittant, akkor az a veszedelem állhat elő, hogy a gyermek tényleg »tankönyvet« lát a vallás kérdéseiben, vagy csak ezt kapja. Olyan tantárgy lesz a hittan, mint a számtan, földrajz, vagy esetleg alábbvaló. Tudni kell, nem pedig úgy tanulni, hogy el ne feledje a gyermek, amit tanult, mert ez lesz életének egyetlen lehetséges és igazi bázisa. A tantárgy-vallástan nem nevelés, csak vallásos ismeretek közlése. Indokolja és leglényegesebben indokolja a lelkipásztor vallásos nevelői munkájának fontosságát az a tény, hogy a gyermeknek az iskolában nemcsak a vallás tanával, hanem a papjával is kell találkozni. Találkozni kell pedig nemcsak olyankor, amikor a »nagytiszteletű úr« felteszi tudós pápaszemét és kérdez, hanem olyankor is, amikor a »pap bácsi« maga viszi Jézushoz a kis gyermekeket. Nem lesz a tekintélye kisebb, sőt nagyobb, mert a szülők büszkék arra, aki szereti gyermeküket. Ha ez munkatöbblet, amely nagyon nehéz, akkor nem vagyunk papok, hanem csak sommás aratók, akik abbahagyják a munkát, amikor letelt a hivatalos óra és kötelesség. Az iskolán kívül van azonban az igazi munkatér arra, hogy a lelkész a tanítókkal és presbiterekkel és kegyes asszonyokkal, s lányokkal neveljen a szó igaz értelmében, legyen nyájának vallási vezetője. Ez a munkatér a belmisszió. Ez ma még sok tekintetben mostoha gyerek, vagy csak féltestvér ott, ahol a
