Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám
88. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1929 hogy a szégyenkezés pírját borítsák emberi és vallási önérzetünk arculatára, ha nem vagyunk méltók az elődökhöz, kell, hogy kiváltsa a jövőbe gondolás, amelynek a magvát mi vetjük el, melynek aratása attól függ, hogy milyen volt a mi magvetésünk, mely a kárhoztatás vádjával fog megállani a fejfánk előtt s nyugtalanítani siri álmunkat, ha nem vetettünk gazdag aratásra. Kötelességtudás a jelenben, felelősségérzet a múlttal és jövővel szemben, ez adja kezünkbe a kulcsot a kérdés helyes megoldásához: Mit vár tőlünk az egyház? Érzed-e ezt, Istennek e helyen letelepült népe? Érzitek-e ezt ti gyermekek?... Tudjátok-e, hogy a jövendőt ti hordozzátok, hogy annak ereje vagy erőtelensége, diadala vagy elesettsége ti belőletek fog kibontakozni? S tudjátok-e, hogy a jelen sötét árnyainak is ti lehettek bearanyozol? Azt várja tőletek az egyház, hogy ebben a gondverte, elvilágiasodott világban ti legyetek egyháziasak, templomjárók, imádságos lelküek, ártatlan és tiszta szivüek... azt kívánja tőletek, hogy ilyenek maradjatok a serdülő és felnőtt korban is, hogy bízvást bizhassa rátok jövendőjét. Ha nem ilyenek lesztek, az egyházra nézve egyet jelent azzal, mintha nem volnátok: így is meghal, úgy is meghal, de rátok nézve nem mindegy, hogy nélkületek, ■ hogy miattatok hal meg. Sajnos, mindenütt és mindegyre fogytok. A szép Balaton vidékén évről-évre kevesebb gyermekkéz kulcsolódik imádságra, kevesebb gyermek ajkáról száll a kálvinista zsoltár... de mig van egy pár kéz, az kulcsolódjék imádságra, mig van egyetlen ajk, arról szálljon a zsoltár, mert addig van élet, addig az egyház megkapja, azt, amit vár. Körülbelül ugyanez, amire kérhetlek titeket is, ifjak, leányok. Amint a gyermekek a távolabbi, ti a közelebbi jövőnek vagytok hordozói. A kötelesség és felelősség tudatára ébredés azonban nálatok nemcsak azért fontos, mert rátok nézve hamarabb eljön az az idő, mikor ti fogjátok alkotni az egyház jelenét, hanem azért is, mert ti már többet, vagy kevesebbet, de veszítettetek ebből a tudatból. Tapasztalásból mondom, hogy amig a gyermek iskolai nevelés alatt áll, nem egyszer sírva fakad, ha valami miatt néha elmarad a templomból, talán nem is tudna elaludni este imádkozás nélkül s hogy pirul az arca a lelkes zsoltárénekléstől ... mindmegannyi Ígéret a jövendőre, mindmegannyi szál, mely az egyházba éltetőleg kapcsolódik. De ezek az Ígéretek olyan sokszor és olyan hamar színtelenné válnak, ezek a szálak olyan sokszor és olyan hamar elszakadnak. Az iskolából kikerült ifjúság félreérti szabadságot, azt hiszi, hogy most már vége van minden kötelezettségnek. Keresi, sóvárogja a különféle szórakoztató időtöltést, amelyre — természetesen hétköznap munkával lévén elfoglalva — vasárnap kínálkozik a legjobb alkalom, persze legtöbbször a templomi istentisztelet elhanyagolása árán, amely lassaként megszokottá válik s beáll a vallási, utánna az erkölcsi sülyedés, amellyel együtt jár az egyházi élet sorvadása is. Legények, leányok! Szép az ifjúság! De — Isten nélkül, Jézus nélkül, az egyházon kívül nagyon rúttá válhat! Akarjátok-e olyan széppé tenni, hogy maradjon belőle a felnőtt és öregkorban is? Akkor szeressétek az Istent, kövessétek a Jézust! Legyen a ti legkedvesebb vasárnapi szórakozástok mindennél kedveltebb és keresettebb helye a templom, legyen a ti legdrágább ékességtek a Jézus fiúi engedelmessége, alázatossága, tisztasága. Ilyen életet éljetek, ezt kedveltessétek meg a társaitokkal is; ne ti alacsonyodjatok le a templomkerülők, a féktelenek, a tisztátalan ajkúak és életűek sorába, hanem legyetek rajta, hogy azok buzduljanak fel a tiétekéhez hasonló életre. Ezt várja tőletek az egyház. Hát ti tőletek, felnőttek, mit vár? Az előbbiekből szinte önként kínálkozik feleletül, hogy segítsetek a gyermekeket, az ifjúságot olyanná tenni, hogy az egyház hozzájuk fűzött váradalma valóságra válhasson. Mert ez jórészt ti tőletek függ. Attól, hogy mit látnak tőletek, hogy mire tanítjátok, nevelitek őket a példaadástokkal. Ha egy gyülekezetben a felnőttek rossz templomjárók, egészen bizonyos, hogy ilyen lesz az őket felváltó nemzedék is. Ha egy családban felüti fejét a szelídség helyett a durvaság, az imádkozás helyett az istenkáromlás, abban a családban a gyermekek se lesznek szelídek és istenfélők. De ennek a megjordítottja is igaz. Mutassatok nekik jó példát, éljetek előttük krisztusi életet. Ne azt mondjátok: tedd, menj! Hanem: 'tegyük, menjünk! Hangozzék fel újra minden családban a közös imádság, csendüljön meg újra a közös zsoltárének, ne legyen sehol porlepte nagy, eldugott biblia, legyen minden családfő, a családja papja... akkor majd megnövekedik a vasárnapi áhitatoskodók száma és buzgósága is, bizonyságul arra, hogy az egyház megkapja, amit vár. Hogy még mit vár tőletek az egyház, talán miti! dent összefoglalhatok, ha azt mondom, hogy öntudatot. Öntudatos református embert nem kell félteni, hogy elhagyja hitét, sőt másokat is megerősít a hitben. Nem kell félteni, hogy eladja még meg sem született gyermekét, sőt másokat is meggátol ebben. Nem kell félteni, hogy nem tud áldozni az egyház oltárára, sőt ez neki a legkevesebb áldozat. Nem kell félteni, hogy elkerüli a templomot, ha gazdag a gazdagsága, ha szegény a szegénysége miatt, hanem oda jár a jólétért hálát adni, a szegénység gondjait enyhíteni. Nem kell félteni, hogy beleesik a névleges reformátusok általános hibájába, a közönyösségbe, melynek minden hit egyforma, melynek mindegy, hogy gyermeke milyen vallásban nevelkedik, mely nem törődik vele, hogy miből tartja fenn magát az egyház s mintha be volna dugva a füle, mikor szentegyházba hívnak a harangok. A mi egyházunknak nem sok jutott a föld javaiból, de ha van öntudatunk, gazdagabbak vagyunk mindeneknél, egyházunk, templomunk, iskolánk fenntartása biztosítva van. S mutasson bár egyházunk élete zordon téli képet, ha felébred tagjaiban az öntudat, megpezsdül az élet, elkezdődik a tavasz- virulása. Akarjátok-e ezt? Akarjátok megtartani, ami a kezetekbe letétetett? Akarjátok-e, hogy »senki el ne vegye a ti koronátokat?« Óh, akkor legyetek öntudatos reformátusok! Meglássátok, érdemes annak lenni. Az egyház nemcsak vár, hanem ad is. Halljátok-e: »Aki mindvégig megáll — hangzik Ígérete — megtartatik«. Azt hiszem, hogy ezekben feleletet adtam kijelölt kérdésem ama részére is, mit vár tőlünk a haza. Egyház és haza nálunk »édes tesvér!« Bajaiknak, szenvedéseiknek oka mindig ugyanaz volt. Most is az. Én úgy érzem, hogy ha mindazt megadjuk az egyháznak, amiről fentebb szólottám, hazánkon is segítünk, mert nemzetünk elesettségének is legfőbb oka az Isten nélküli élet, a hitetlenség. Egyházban, hazában az ez által ütött sebek várnak orvoslásra. Egyház és haza sebektől vérezve kiáltja felénk várva és esengve: Újuljatok meg $ mi is megújulunk! Legyetek erősek s mi is erősek leszünk! Vámos Géza t balatonfüredi lelkész.
