Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1929-10-13 / 41. szám

Negyvenedik évfolyam.

. 4L szám.

Pápa, 1929 október 13.

FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. IGAZG. PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL,

ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK

Szolgálat és keresztyénség.

Senki előtt sem lehet kétséges, hogy a Mester életében és tanításában központi helyet foglalt el a szolgálat elve. Gondoljunk csak az irgalmas samaritánus példázatára (Luk. 1:30—37.), vagy arra a még ünnepélyesebb példázatra, amelyben az isteni itélőszék előtt aszerint dől el az emberek örök sorsa, hogy adtak-e enni az éhezőknek, felruházták-e a mezíteleneket,adtak-e inni a szomjuhozóknak, meglátogatták-e a betegeket és foglyokat. (Máté 25:31—46.) Gondoljunk azokra a mondásaira, melyek mint az üllőről pattanó szikrák villannak fel, miközben kikalapálja magában élethivatásának tudatát: »Az embernek fia nem azért jött ,hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért.« (Máté 20:28.) »Aki nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.« (Máté 23: 11.) »Én tiköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál.« (Luk. 22:27.) És gondoljunk még inkább az Ö életére. Gondoljunk egyének iránti odaadó szeretetére, amellyel, noha az Isten országának egész nagy ügye lefoglalta a szivét, mégis lehajolt a vak Bartimeushoz, észrevette a tönkrement tékozló fiút, meghallotta az igazságából kiforgatott szegény özvegyasszony könyörgő szavát. Gondoljunk fáradságos tanítói működésére, amellyel az emberi élet boldogságra és üdvösségre vezető nagy igazságokat igyekezett minél szélesebb körben elhinteni. Gondoljunk annak az 'egész szellemi mozgalomnak a megindítására, amely minden hibája mellett is úgy áradt tovább názárethi kezdetei óta az évszázadokon át, mint örök megújító erő az emberiség életében. Gondoljunk sugárzó lelkületére, amely époly természetesen lövelte szerte mindenfelé a fényt, mint a nap az égen, úgyhogy végeredményben személyiségének az emléke a legnagyobb ajándék, amelyet hátrahagyott e világban. Gondoljunk lelkületűnek arra a végső, döntő próbájára, amelyben önként odaadta az életét a másokért való halálra. Mindenütt azt látjuk, hogy a Mester lelkének jellegzetes kifejezője a szolgálat volt. És pedig nem is a szeretetreméltó és kiváló emberekre pazarolta szolgálatát elsősorban! Ki olvashatja el Rabindranath Tagore sorait anélkül, hogy önkéntelenül is ne gondolna Jézusra:

»Ott van zsámolyod s lábadat ott nyugtatod meg, hol lakoznak a legszegényebbek, legkisebbek és az elveszettek.

Ha hódolni akarok előtted, nem hajolhatok le olyan mélyre, mint ahol lábaidnál pihennek a legszegényebbek, legkisebbek és az elveszettek.

A büszkeség soha nem közelíthet meg téged, aki az alázatosság ruháiban jársz s veled a legszegényebbek, legkisebbek és az elveszettek.

Szivem soha nem találhatja meg az útat oda, ahol te a társtalanokkal társalkodói, akik a legszegényebbek, legkisebbek és az elveszettek.«

Nem sok értelme van annak, hogy bárki is egy ilyen Mester tanítványának vallja magát, ha benne is nem ez a lelkűiét él és nem ismeri a szolgálat értelmét.

Pedig nyilvánvaló, hogy nagyon sok keresztyén van, aki a maga vallását nem ilyen értelemben követi. Gondoljunk azokra a nagy társadalmi sebekre és bajokra, — a háború, a nyomor, a betegség, a tudatlanság, a bűn pusztításaira, — amelyeknek szakadatlan tragédiáját olyan jól ismeri a modern világ. Mindjárt be kell látnunk, hogy amikor a föld kerekségének egyharmada névleg keresztyén, valami nagy félreértésnek kellett becsúsznia a tekintetben, hogy mit is jelent a keresztyénség, hogy magukat Jézus követőinek nevező emberek milliói olyan sokáig békén összeférhettek ilyen rettentő nagy megoldandó kérdésekkel. Az életnek széles területein beérte a keresztyénség saját mivoltának egy egészen más értelmezésével, mint amilyen az első tanítványok lelkében felgyújtotta a szolgálat lelkét, akik a kereszt árnyékából indultak útnak és magukkal vitték a kereszt lelkületűt. »Biztosítlak benneteket« — kiáltotta hallgatói felé Latimer egy 1529-ben tartott prédikációjában Oxfordban, — »ha százával építitek is a templomokat és ha még annyi pénzt költötök is a szentek szobrainak az aranyozására; ha annyi zarándokutat tesztek is, amennyit csak elbír a testi erőtök és szálfa nagyságú gyertyákat ajánlotok is fel; de ha az irgalmasság cselekedeteit és a parancsolatokat elhanyagoljátok: mindez a bpzgólkodás semmit sem használ néktek... Amig templomaitokban aranyszobrokat állítotok és képekre festitek Krisztust és ékes ruhában tisztelitek Öt, vigyázzatok, hogy a szemetek láttára ne hulljanak el a szegények eledel, ital és ruházat híjján.« Az ilyen szavakból kiérzi az ember a keresztyénség lelkének igazi, emberi hangjait. Ha Krisztus követőinek nagy tömegei így, a gyakorlati szolgálat értelmében fogták volna fel az Ö akaratát és így engedelmeskedtek volna annak, akkor ma bizonyára már sokkal tisztességesebb és testvériesebb világban élnénk. Fosdick-Victor.

Egyházkerületünk közgyűlése.

(Folytatás.)

A főiskolai ügyek tárgyalása kapcsán közgyűlés dr. Trócsányi Dezső gimn. tanárt rendes tanárrá választotta meg a theologiai bölcsészeti neveléstani tanszékre. A theologiai gyakorlati tanszékre közgyűlés dr. Herczegh József clevelandi lelkészt alkalmazta az 1929—30. tanévre helyettesi minőségben. A rendszeres theológiai tanszék órái az idén óraadókkal láttatnak el.

A pápai gimnáziumnál üresedésben levő németlatin szakos tanszékre közgyűlés Nagy Jenő kolozsvári tanárt választotta meg. A pápai gimnáziumnál nyugdíjazás folytán megüresedett, miniszteri kinevezés alá eső latin-görög szakos, rendes tanári állásra első he-