Dunántúli Protestáns Lap, 1929 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-13 / 2. szám

Negyvenedik év^o'vam.

2. szám.

Pápa, 1929 január 13.

DUNÁNTÍLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

.........................................— MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. — —FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL TANÁR PÁPA, FŐ- A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL .

ISKOLA, AKIHEZ A LAPOTERDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZEs'DŐK

A legnagyobb szociális erőforrás.

Aki ma a szociális kérdésről akármelyik történelmileg kialakult keresztyén egyház kebeléből szól, csak bünbánólag szólalhat meg. Nem Marx előtt, nem a II., vagy a III. internacionálé előtt, nem a helyi szociáldemokrata-párt előtt tartozik a bűnbáijattal, hanem az Isten előtt, aki a Szentirást a keresztyének kezébe adta és az egyházak, a Szentirás hivatalos magyarázói, a Biblia szociális tartalmát akkor kezdik felfedezni és kidolgozni, mikor egy félszázados harcot vívtak meg a szociális mozgalmak ellen, mikor Európa népességének egy nagy részét — a proletárt — elidegenítették az egyházaktól, sőt rohamra vezették templomai, oltárai eilen, megútáltatták vele papjait és tanításait, atheizmusban nevelték fel az újabb generációt s meghúzták a frontvonalakat az egész földgömbön s kétfelé szakították az emberiséget és egymás ellen fegyverezték fel. Mindez ezért történt, mert a XIX. század keresztyénscgének nem volt szeme a proletár meglátására.

Nem tudom elgondolni másként a kibontakozást ebből a nagy társadalmi meghasonlásból, minthogy mind a két fél vállalja a maga nagy tévedéseit es mulasztásait, beismeri bűneit, de ezt a keresztyénségnek kell elkezdeni, mert ö a magasabbrendű szellemi és kulturális erő, emberileg neki van több igaza, neki van missziói feladata, ü az, aki ismeri Istent s ő az, akinek Feje azt mondotta: „az én országom nem e világból való“, s ő az, akinek etikája ezen az alapon épült fel: „szeresd felebarátodat mint magadat“.

Fájdalmas és megszégyenítő dolog mindenesetre minden történelmi keresztyén egyházra nézve, ha a Bibliából olvassák fejére azokat az igazságokat, amelyek ellen a gyakorlati életben harcot folytatott. Számtalanszor megtelték ezt az ellentáborból vele szemben. Krisztust is eltulajdonították tőle és kikiáltották az első szociálistának.

Mi volt az egyházak bűne és tévedése a szociális mozgalmakkal szemben tanúsított magatartásában ? Ha összehasonlítjuk az átlagkeresztyén polgári lelkületet az átlagproletár lelkülettel, ez az összehasonlítás csak még jobban napfényre hozza a proletáriátus alacsonyabbrendüségét. Mennyi hivatáshűség, mennyi tisztelet a tradíció, a műveltség és tudás előtt, mennyi kultúra, ízlés, finom .tapintat, jogtisztelet, családi érzület, érzék a házasság szentsége és a közélet törvényessége iránt, mennyi vallásos áhitat, egyházszeretet s erre felépített jellemképzés s a szellemi javak ápolása itt, s mennyi lázadás, istengyalázás, üresség, tompaság, érzéketlenség átlagban véve ott. Mennyi szeretetintézmény, kórház, iskola, elesettek, iszákosok, hitetlenek megtérítésére és megmentésére irányuló heroikus munka a belmisszióban! Mindez nem azt hozná-e magával, hogy a kereszty én ségnék nincs oka a bünbánatra? „Ami tőle telt,

megtette.“ Miért hát mégis ellene a lázadás? Egyedül azért, mert nem fedezte fel a proletársorsot, mint a Mammon uralmának áldozatát, s nem állt fel emberhez méltó sorsa szabadságharcának kivivására. Az egész szociális mozgalom ezért folyt le az athfeizmus jegyében. A keresztyén ideológia harcra kelt a szocializmus történelmi materializmusa, pantheista vallásossága, fejlődéstanának optimizmusa ellen, aggasztóan látta mélyebb gondolatmeneteket nélkülöző fejtegetéseit a bűnről, a teremtésről, a bukásról s a Krisztusban való megváltásról tudni se akaró világfelfogását, de nem látta meg a proletársorsot, amelyen nem változtatott semmit az, hogy a keresztyénségnek magasabbrangú eszméi vannak, mint a szociológusoknak. „A mammonízmus, a militárizmus egyetlen komolyan veendő kritikusa a XIX. század második felében egyedül a szociálizmus volt“ (Schultze) s ezért joggal nevezhető a század legnagyobb kultúrmozgalmának

Ennek a kérdésnek meglátására nyiladozik fel ma szerte a világon a keresztyén egyházaknak a lelke s mindenfelé az egyház szociális üzenetének kidolgozásával vannak elfoglalva a legmélyebb keresztyén lelkek.

A XX. század egyházának legelső szociális feladata az, hogy korunk vívódásaira az evangélium szociális üzenetét elmondják ott és úgy, hogy azt mindenek meghallhassák.

Van-e az evangéliumnak a XX. század komplikált szociális bajainak orvoslására megváltó üzenete? Ha nincs, akkor a keresztyénség kimerült és a modern társadalmi kérdésekben vívódó, küzködő, kínlódó ember új vallást fog keresni. Nézem a különböző nemzetek egyházainak nagy szellemi áramlatait, nézem a prédikációit, sajtóját, imádságait, mindenütt azt látom, hogy az evangélium hatalmas szociális manifesztációját most dolgozza ki a keresztyénség. Keresi a feleletet a kor égető kérdéseire. Vannak egyházak, melyeknek szószékein, tudományos könyveiben, egyetemi katedráin és sajtójában hétről-hétre hatalmas lelkek emelik fel szavukat a szociális béke és a szociális igazságosság megteremtéséért. A protestantizmus által a világ összes keresztyéned tanácskozásra hivó stockholmi gyűlés semmit sem tartott szükségesebbnek és fontosabbnak, minthogy a szociális kérdésben az evangélium üzenetét manifesztálja az egész világ számára. Viszont vannak egyházak, melyek még nem állottak, meg ennek a kérdésnek dörömbölő szükségessége előtt s ■ nincs üzenetük a szociális kérdésben s passzívek maradtak, de ez a passzivitás nem az erő passzivitása volt. Meg kell állapítanunk, hogy — egy-két magában álló igehirdetőtől eltekintve — a magyar evangéliumi egyházak igehirdetésében is kevés a szociális üzenet, a magyar nemzet, sőt még tulajdon híveik számára is. Az egyház mintha nem érezné ezt a szociális háborút, nem fáj neki nagyon és nem küzködik az igazságért. Az ige