Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1928-01-08 / 2. szám

Harminckilencedik évfolyam.

2. szám.

Pána. 1928 iamiár 7

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS

KÖZLÖNYE

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.

FELELŐS SZERKESZTŐ: EONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- Ä FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL

ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK.

Igehirdetésünk és a közérthetőség.

Ha végig lapozzuk újabb prédikációi irodalmunkat, vagy alkalmunk van különböző egyházi szónokokat meghallgatni, igen sok esetben sajnálattal vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy a gyakorlati életben megfeledkeztek arról, amit a theológián a homilétikából az igehirdetés formai alapkellékéül tanultak meg, t. i. arról a legelemibb szabályról, hogy igehirdetésünknek, ha vele célt akarunk érni, közérthetőnek kell lennie.

Erre a megjegyzésre, amelyet különben már régebben és tökbször is lett volna okom megtenni, különös alkalmat szolgáltat egy előttem fekvő kis prédikációs füzet, melynek fiatal, egyébként tehetségesnek mutatkozó szerzője egyetlen egy prédikációjában a következő, magasabb fokú, általános műveltséget feltételező történelhn, földrajzi stb. neveket és vonatkozásokat használja: Atlantis, Columbus, Plato, Kant, Gibraltár, Zarathustra, Nagy Péter, Velence; s használja ezeket nem úgy, hogy mindeniket külön-külön megmagyarázva hallgatóinak felfogásához, közelebb hozná, hanem úgy, hogy feltételezi, hogy ezzel hallgatói előtt is valami ismert dolgot mond, amelyhez beszédének vonatkozó részei kapcsolódhatnak.

Nagyon megértem azt az eltávolodást az átlag hallgatónak s különösen falusi gyülekezet hallgatóinak s a lelkészi oklevelet nyert igehirdetőnek képzettsége között s nagyon megértem azt is, hogy bizonyos fokú önmegtagadásba kerül a magasabb fokú műveltségről mintegy leszállva alkalmazkodni a hallgatók műveltségi fokához s így nevelni őket magasabb műveltségre s emelni őket magunkhoz. Ám, ha ez lélektanilag érthető is, az igehirdetés szempontjából sehogyan sem menthető, ha az igehirdető megfeledkezve arról a nagy különbségről, mely az ő akadémiai képzés szülte ismeretei s a gyülekezet egyszerű tagjainak ismeretei között fennáll s mely nemcsak a fenti példákhoz hasonló ráutalásoknak egymásra halmozásában, de igen sok esetben a képzés alatt elsajátított mükifejezéseknek — terminus technikusoknak — az igehirdetés alkalmával is, mint közérthetőknek használatában nyilvánul meg.

Még írásban is- kerülni kell a közérthetőség szempontjából ezeket a joggal kifogásolható megtévedéseket, pedig a nyomtatványnak az a nagy előnye van a hallott szó felett, hogy azt a hivő ismételten átolvasgathatja s megkeresheti, ha nem találja is meg mindig, egy-egy mondatnak az értelmét. Ellenben az élőbeszédnél egyik mondat a másik után repül el visszahivhatatlanul s ha valamelyik mondatot nem tudta azonnal felfogni, annak értelme reá nézve elveszett, de egyben kiesett a láncból az a szem, amely az előzőt a következővel összeköti s így az egész beszéd érthetősége szenved ez alatt. Hogyan épülhetne a hivő s hogyan érhetné el célját az igehirdető, hogy ha hallgatója beszéde egyes részeit épen a hallgató értelmén túlmenő kifejezések miatt nem érti

meg s emiatt igen sokszor az egész beszéd is eltéveszti célját s a hivő lelki szükséglete minden kielégítése nélkül hagyja oda a templomot.

Pál apostol a nyelveken való beszélés adományáról szólva nagyon helyesen mutat reá: „hogy ha nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek s a beszélő is idegen előttem“. (I. Kor. XIX. 11.) s ugyan ő felülmúlhatatlan rövidséggel és határozottsággal jelöli meg az igehirdetőnek kötelességét, amikor idézett levele további részében azt mondja: „A gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak, hogynem mint tízezer szót nyelveken.“ (I. Kor. XIX. 19.)

Vajha ezt az apostoli intést megszívlelnék a mi igehirdetőink s kerülnének mindent, ami igehirdetésükben a közérthetőség rovására megy, hogy igehirdetésük nyomán fakadjon áldás s híveik lelki szükségletének kielégülése._______________________ Dr. Antal Géza.

A dunáninneni ref. egyházkerület közgyűlése.

Nagy érdeklődés előzte meg a dunáninneni ref. egyházkerület közgyűlését, amelyet december hó 20-án, kedden tartottak meg a pozsonyi ref. egyház tanácstermében Balogh Elemér püspök és Szilassy Béla dr. kerületi főgondnok együttes elnöklete mellett. A közgyűlés elé azért tekintettek nagy várakozással, mert ezen a gyűlésen számolt be az egyetemes ref. egyház konventi bizottsága arról a tárgyalásokról, amelyeket december közepén folytatott a kormánnyal, illetve Hodzsa miniszterrel. Á tárgyalások eredményéről Sörös Béla egyházkerületi aljegyző, a konvent által kiküldött bizottság egyik tagja referált, bizalmas közlései azonban nem elégítették ki az egyházkerület közgyűlésének tagjait, mert azok a részletekben nem voltak teljesen összhangban a konvent elnöksége által a Prágai Magyar Hírlapban, pár nappal ezelőtt közreadott, bizakodó hangú jelentéssel. A közgyűlést hétfőn délután előkészítő értekezlet és kerületi bírósági ülés előzte meg.

Kedden reggel 9 órakor gyűltek egybe az egyházkerületi közgyűlés tagjai, akik között az elnökség tagjain kívül megjelentek Patay Károly, Gyalókay László esperesek, Tóth Kálmán tb. esperes, Akucs Lajos, Gálffy Géza, Bihary Kálmán, Sörös Béla lelkésztanácsbirák, Gaál Gyula dr. egyházkerületi főjegyző, Mohácsy János dr. kerületi főügyész, Nagy Sándor egyházmegyei gondnok, Tóthkárolyi Lajos, Salamon Ferenc dr., Schmidt Imre kér. tanácsbirák, Soós Károly, Boross Kálmán, Fekecs Sándor, Czeglédy Pál, Csekey Dávid, Fülöp Zsigmond, Kenessey Kálmán dr. egyházkerületi képviselők, Nemes Kálmán kerületi pénztáros, Kovács Alajos kér. tanítóképviselő, Végh Kálmán püspöki titkár és mások.

A közgyűlést Balogh Elemér püspök magas-