Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-12-29 / 53. szám
1928 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 249 oldal. feneketlen mélységeibe igyekszik világosságot vetni az a tanítás, amelyik János evangéliuma és Pál apostol levelei alapján az örökkévaló Igéről, vagy Krisztus eleve létezéséről (preexistencia) beszél. Azt mondja iez a tan, hogy amögött az élet mögött, amelyiket itt láttunk a földön testben, az Igének öröktől fogva való élete áll úgy, hogy Jézus történeti emberi személyében ez az örök Ige lett testté. Ez az örök Ige pedig az Isten maga, mint az Istennek értelme, bölcsesége, ismerete, de éppen ezért valami más is az Atya mellett: megtestesülése, megérzékítése, kifejezése az Atyának, aki által megjelenik az Isten e világban, »képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született. Őbenne teremtetett minden, ami van a meynyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremtettek; és Ő előbb volt mindennél és minden Ő benne áll fenn« (Kol. 1:15—17.). Ő »ama titok, amely elrejtett vala örök időktől fogva az Istenben, aki mindeneket teremtett a Jézus Krisztus által« (Ef. 3:9.). De mint olyan, akiben megismertetik »az Istennek sokféle bölcsesége« (Ef. 3:10.), belép a mi világunkba, lakozik az emberben. Az Ige tehát olyan valóság, amelyik titokzatos módon otthon van az égben is, a földön is, aki által megszűnik a távolság Isten és a világ között. Alapja, értelme, oka, célja, egy szóval titka a világnak. Ő a világ magyarázata. Ez tehát az az isteni valóság, amelyik Jézus személyének a titkát alkotja. »Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige. És kezdetben az Istennél vala. Minden Ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Őbenne vala az élet... És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal« (Ján. 1:1—3. 14, lásd még Gál. 4:4, Róm. 8:3, 1. Kor. 15:47, Phil. 2:5— 7.). Nem véletlen és esetleges dolog tehát az, hogy a Fiú megszületett. Az Isten »az Ő saját végezése és kegyelme szerint« tartott meg minket, »mely adatott nekünk Krisztus Jézusban örjak időknek előtte« (2. Tim. 1:9.), »amint magának kiválasztott minket Őbenne világ teremtése előtt« (Ef. 1:4.). Ebből magyarázható meg, hogy az Isten belevitte Izráel életébe, a Messiás várását és reménységét, sőt még a pogányok szivében is sejtelmeket ébresztett Ő felőle. Ez a titka annak a szövetségnek is, amelyet Isten az emberiséggel kötött s amelynek valóra válását kegyelmesen és tervszerűen munkálta, mígnem betölt az idő. »Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, az utolsó időkben szólott nekünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván üle a Felségnek jobbjára a magasságban« (Zsid. 1:1 — 3.). Ebből érthetők meg- Jézusnak ama nyilatkozatai, amelyekben arról szólott, hogy ő örök időknek előtte volt: »Bizony bizony mondom néktek: mielőtt Ábrahám lett, én vagyok« (Ján. 8:58.), »dicsőits meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amelylyel bírtam te nálad a világ létele előtt« (Ján. 17:5.). 4. Jézus kettős természete. A keresztyén hit belső kényszerítésnél fogva állítja az írás alapján Jézus igazi ember voltát és istenségét. A történelem azt mutatja, hogy amikor e kettő közül az egyik (akármelyik) elhomályosult, akkor maga a hit is megüresült, mintha bedugultak volna az élet forrásai. Hogy ezt a kettősséget megérthessék az emberek, beszélni szoktak Jézus kettős természetéről, azaz arról, hogy Jézus egy személyben isteni és emberi természettel rendelkezett. Az eddigiek alapján mi tisztán állíthatjuk, hogy az az Ige, amelyik időknek előtte az Atyától született, hogyan vette fel magára az emberi természetet és hogyan egyesítette azt a maga isteni természetével. Láttuk, hogy Jézus éppen azáltal lett valóban emberré, második Ádámmá, hogy az isteni Ige lakozott testében. Mégis hogy annál világosabban lássunk, szólnunk kell néhány szqt a kettős természet kérdéséről is. Ez a kérdés mindaddig értelmetlen marad, mert üres szavakkal játszanak az emberek (véges, végtelen, természet, személyiség, egy, kettő), míg nem tisztázzuk azt, hogy wan-e két különböző és egymással össze nem férő természet: isteni és emberi természet. Nyilvánvaló, hogy az Isten egészen más, mint az ember. Az Isten örökkévaló tiszta lélek, feltétlen úr, mindenütt jelenvaló, aki leszállhat az égből anélkül, hogy az eget alhagyná, mindentudó, szent és igaz. Nem | lehet más az Istennek az a létformája se, amit örök Igének nevez az írás. Az ember pedig testben él, i teremtmény, korlátolt az élettartama és az ismerete, j erőtelen az akarata, bűnös a szíve: végtelen távolságban van az Istentől. Hogy egyesülhet egy személyben ! két ilyen ellentétes természet? De vigyázzunk, nehogy felettébb bölcsek legyünk. Az emberben már egyesült két olyan természet, amelyek talán még végtelenebb távolságban vannak egymástól, mint az Isten és az ember. Az ember test és lélek. Nem külön test, nem külön lélek.Sem a lélek nem ember, sem a test, de a kettő együtt. És mégis sem a lélek nem test, sem a test nem lélek. Azt jelenti ez, hogy nem ismerünk embert anélkül, hogy ne volna benne valami az Istenből, tehát bármennyire más is az ember, mint az Isten, mégis olyan kettős természettel rendelkezik, amelyek közül az egyik isteni. Isten képére és hasonlatosságára teremtetett az ember: Istenből való és isteni rendeltetése van. Mikor tehát Istenről és emberről beszélünk, akkor nem olyan két természetről van szó, amelyek összeférhetetlenek, hanem olyan Istenről, aki az emberben emberi természetté akar és tud válni, hogy az ember ember legyen és olyan emberről, aki éppen azáltal lett ember, hogy az Isten lelke lakozik benne. Az Istennek lényegéhez tartozik az, hogy adja magát, az embernek pedig lényege az, hogy szomjúhozik az Isten teljessége és az Istennel való megteljesedés után. Ezek elvitathatatlan tapasztalati tények. Az emberi személyiség mindenestől az Isten munkája, az Isten lelke lesz az emberben emberi személyiséggé: csak ahol a lélek, ott a szabadság. Igaz, hogy ezt az emberi természetet mi már nem ismerjük. A bűn megrontotta azt, minél fogva mibennünk már nemcsak két természet van: test és lélek, hanem két személyiség is: az Istenből való én, amelyik erőtlenül ott suttog lelkiismeretünkben és a bűnös én; a belső ember és a külső ember. Jézus emberi természetét nem ebben az irányban kell keresnünk. Ő emberibb volt, mint mi: igaz ember. Istensége ezzel az emberi természettel van összekötve. így lehetett a kettőből egy személyiség, egy Krisztus: Istenember. Immánuel, azaz velünk az Isten. Még pedig azzal a rendeltetéssel, hogy az ő istensége és az emberi természet a kölcsönös összeköttetés által egymás között összeforrjon (Kálvin). így lesz Krisztus zálog a mi I számunkra, hogy mi is Isten fiai vagyunk, mert Krisz
