Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-02-05 / 6. szám
Harminckilencedik évfolyam. 6. szám. Pápa, 1928 február 5. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE • MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. . — ............................................. FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZJÓZSEF THEOL. TANÁR FÁRA, FŐ- ^ FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. <3Í® IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. Lelkészképzésünk. Magyar református egyházunk mindig nagy gondot fordított arra, hogy a gyülekezetek jövendő vezetői, a lelkipásztorok, a lehető legjobb kiképzésben részesüljenek. Kezdettől fogva belátta, hogy »elvész a nép, amely tudomány nélkül való« és hogy a 1 egészeknek elsősorban kell tündökölniük ismeretben, jó erkölcsben. A református egyház világszerte arra a helyes, józan álláspontra helyezkedett, hogy képzett, a tudás minden fegyverével felszerelt lelkészeket kell beállítani a gyülekezetekbe. Nem elég, ha tisztán lelkes, buzgó embereket keresünk, nekünk olyan egyensúlyozott férfiak kellenek, akik értelmük kiművelésével, a mindenkori modern ember lelkivilágának teljes ismeretével valóban vezetői tudnak lenni a reájuk bizott nyájnak. A nálunk szektáknak nevezett felekezetek is, melyek kezdetben megelégedtek a lelki qualitások megkövetelésével, lassanként kénytelenek voltak mindig szélesebbkörű intellectualis kiképzést is adni a lelkészi pályára készülőknek. Mi Magyarországon a theológiai oktatásban igyekeztünk a két követelményt egyesíteni. Az természetes, hogy erre a törekvésre hatással volt az egyes korok theológiai alapmeggyőződése. Voltak idők, amikor túlsúlyra jutott az értelmi kiképzés, és viszont voltak alkalmak, amikor a spirituális jellemvonásokat hangsúlyozták inkább. Manapság nincs köztünk véleménykülönbség a tekintetben, hogy a helyes álláspont az, ami így a történet folyamán, az élet tapasztalatai alapján kifejlődött és amit legújabb theológiai tanulmányi és nevelési szabályzatunkban egyházunk legfőbb tanügyi testületé megrögzített. Ebben lefektettük a tudományos képzés és a hitben, jellemben való erőteljes fejlődés kettős követelményét. Az egyiknek fő hangsúlyozója láthatatlanul is az az irányzat volt, amely a múlt évszázad hatvanas éveitől kezdve pár évtizedig úgyszólván uralkodó volt református egyházunkban, amely a theologia ismereti elemeit helyezte előtérbe; a másiknak szószólója az az evangéliumi ébredés, amely a múlt évszázad nyolcvanas éveiben kezdődve, ma már helyet és elismertetést szerzett legfőbb fórumainkon is. A helyes álláspont azonban mindig lassan valósítható meg. A túlzások, a kilengések gyorsabban észrevehetők. Az életbe átültetni a helyeset mindig időbe, erőfeszítésbe, kitartó, áldozatos munkába kerül. A valóság az elméletek megpróbálója. Ekkor látjuk, mily nehéz minden esetre érvényes szabályt felállítani. Az életet nem lehet megkötni, az folyton lendületben van, benne megállás, egyhelyben maradás sohsem tapasztalható. Ezt látta a theológiai tanárok legutóbbi országos konferenciája is. Alig néhány éve állapították meg az új theológiai tantervet és máris kívánságok merültek fel. Ez egész természetes. Hisz csak néhány prolémát említsünk: a lelkipásztorképzésnek figyelembe kell vennie, hogy nálunk vannak törpe, 120—250 lelkes gyülekezetek és vannak 10—100 ezer lelkes mammuthgyülekezetek. A falu és a város különböző lelki habitusa. A nevelés és a szorosabban vett lelkészi munka évszázados kapcsolata gyülekezeteinkben. Mindezek és még sok más felvetődő kérdés rendkívül bonyolulttá teszi a helyzetet. Abban azonban semmi kétség, hogy helyes irányban haladunk: mindkettőt követelnünk kell: a tudományt és a hitet is. Egyházunknak az a feladata, hogy tegyen meg minden lehetőt, anyagi és szellemi erőinek teljes megfeszítésével, hogy a felállított helyes követelményt az arra legelsősorban hivatottak, a theológiai tanárok minél tökéletesebben megvalósíthassák. P. J. Bécsi levél. (Folytatás és vége.) A két theológiai fakultásnak több professzorával volt alkalmam beszélgetni; egyiket-másikat közülök meg is látogattam. Leginkább természetesen Beth Károly és Bohatec József tanárok érdekeltek. Az előbbi az evangélikus dogmatika és az összehasonlító vallásfilozófia tanára. Beth inkább vallástörténész, mint dogmatikus s különösen a primitiv népek vallásosságáról írt tanulmányaival szaktekintéllyé emelkedett. Újabban «Valláslélektan» címmel, a «Bécsi Valláslélektani Intézet« megbízásából évenként több Ívnyi terjedelemben megjelenő könyvet ad ki, amelyben angol és német nyelven a legkülönbözőbb valláslélektani vonatkozású és tárgyú tanúlmányok jelennek meg. Miután azonban Bécs tudvalevőleg a pszichoanalízis bölcsője és főhadiszállása, Beth »Valláslélektan« c. könyveiben nagyobbára a pszichoanalízisre támaszkodó tanúlmányokkal találkozunk. A pszichoanalízis tanításaival szemben azonban a legnagyobb elővigyázatra van szükségünk, mert a pszichoanalízisnek világnézeti síkban való kiépítése a legnagyobb veszélyek csiráit hordja magában. Bizonysága ennek Freud Zsigmondnak, a pszichoanalízis voltaképeni megindítójának egyik legutóbb megjelent munkája, amelyben a vallást egyszerűen oly illúziónak tekinti, amely mint szükségtelenné váló sallang előbb-utóbb ki fog kopni az emberi lélekből. Mindenesetre Beth Károlynak is tanácsos lesz meggondolni azt, hogy mennyiben azonosítja magát a pszichoanalízis híveivel, mert az ez idő szerinti helyzet tisztázatlansága esetleg a közel jövőben könnyen megbosszúlhatja magát. Sajnos, Beth
