Dunántúli Protestáns Lap, 1928 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1928-10-28 / 44. szám
Harminckilencedik évfolyam. 44. szám. Pápa, 1928 október 28. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ............................................................ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ..................................................-...... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁRA, FŐ- r A FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL, ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ FÁRA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK 1NTÉZEMDÖK Október 31. A reformáció annak a felséges bizonysága, hogy Isten nem hagyja magára a világot, hanem hatalmasan munkálja benne ügye diadalát. A mi Istenünk élő Isten, aki törődik gyermekeivel és amint a világ fundamentumának felvettetése előtt már megáldotta minden lelki áldással övéit, úgy az időben is gondot visel róluk. Isten az Anyaszentegyházat rendelte e világba, hogy céljai megvalósítását ez hajtsa végre és amikor az Anyaszentegyházban bajok vannak, amikor a hitélet ereje megcsökken, Isten Lelke zúgni kezd, új bizonyságtevők támadnak. A kőszivek megújulnak, megkövesedett formák helyett az élet melegsége kezd csodálatosan áradni, új énekek hangja zeng bele a történelem tavaszi zsendülésébe, megérzi a világ, hogy embereknél magasabb erők működnek, maga Isten hívja gyermekeit vissza az atyai hajlékokba. Örömtüzek gyulnak a szivekben, az első apostolok lelkesedése ragadja magával a vezetőket és vezetetteket egyaránt. A reformáció munkája nincs bevégezve, teljességre akkor jut, amikor minden egyes emberi lélek ráeszmél arra, hogy neki személyes viszonyba kell lépnie hit által a Jézus Krisztussal. Keresztyénné lenni sok mindent jelent, de legelsősorban és legfőképen azt a nehéz és felelősségteljes dolgot jelenti, hogy a léleknek személyileg kell találkozni, az üdvösségét négyszemközt elintéznie a Megtartóval. A reformáció az emberi lélek nagykorúságra jutását jelenti. Mindenki magáért felelős és mindenki felelős magárt. Ez következik az Úr ama kijelentéséből, hogy Isten lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Istennel való legbensőbb ügyeimet magam is el tudom intézni, mert Istennel bármikor találkozhatom. Mindezek régi igazságok: a Názáreti Jézus, a mi Urunk hirdette először. Minden igazi élet Ő Tőle ered, minden nagy ébredés az anyaszentegyházban úgy állott elő, hogy az emberek visszatértek a forráshoz, az isteni Mesterhez. Egyedül Ő az Út, Igazság, Élet, senki sem mehet az Atyához, hanem csak Ő Általa. Kálvin, Luther és a többi nagyok csak azért valakik, mert Krisztust ragadták meg. A mi ünnepünk is csak akkor lesz valódi, ha egyénenként követjük a példát, ha megragadunk minden alkalmat, hogy Krisztussal találkozzunk, hogy mi is újjászülessünk Ő Benne új életre. Pongrácz József. — Frankfurt városa az 1928 évi 10.000 márkás Goethe díjat dr. Schweitzer Albertnek adományozta. Dr. Schweitzer feltűnést keltő művekben irta meg a Jézus és Pál életével foglalkozó kutatások történetét. A háború előtt megszerezte az orvosi doktorátust is és általános meglepetésre kiment a külmisszióba orvos-misszionáriusnak és azóta kórházi munkával szolgálja a Megváltó dicsőségét. ki új Agendas könyv és a liturgiái kérdés. Irta és a dunántúli református egyházkerület lelkészértekezletén felolvasta: Medgyasszay Vince esperes. Minden betűjét helyeslem azonban az ezen kérdésre adott feleletének: mire használható a templom? A »vallásos estélyeket« nem egy helyütt kizárólag az istenházában szokták tartani; ez a színhelye a kulturális előadásoknak, »közhasznú« gyülekezéseknek is. Mindezek inkább, sőt talán kizárólag a gyülekezeti terembe, ahol ez nincs, az iskolaterembe valók. Hogy a vallásos vagy kulturális estély változatos legyen és ne vallásos estélynek nevezett gyülekezeti istentisztelet, oda olyan — egyébként egészen tisztes és gáncsnélküli — programmpontokat is fel kell vennünk, melyek a templom sajátos rendeltetésével, »szentségével« nem mindig kongruensek, viszont, ha vallásos es- , télyeink kizárólag csak éneklésből, imádkozásból és igehirdetésből állanak, nagyon könnyen szektárius izüekké válnak s együtt járnak még azzal a veszedelemmel is, hogy a látogatók összetévesztik a templomi istentisztelettel s azt hiszik, hogy azok e helyett vannak, azzal <a különbséggel, hogy oda nem kell ünneplőbe öltözni. Nagy örömmel üdvözlöm pedig az »Imádságnak« ezt az első mondatát: »Az imádság érzelmi alapja az áhitat«. Alig van szó, mellyel egyházi életünkben ez utóbbi években annyi visszaélés történt volna, mint ez az »áhítat«. Kirándulásokon, kongreszszusokon, konferenciákon, összejöveteleken, — mindenütt »áhítatot« tartott valaki, reggel, délben, este. A végzett szertartást, szent szolgálatot, az istenitiszteletet jelezték ezzel a szerencsétlen szóval. Áhítatot »tartani« nem lehet, mert az áhítat belső lelki dolog, érzelem. S nagyon jó és már igazán szükséges is, hogy egy ilyen nagyfontosságu könyvnek, az Ágendának magyarán gondolkodó és író illusztris szerkesztője küszöbölje ki életünkből e lehetetlen kifejezést, mely úgy gondolom, hogy valamely idegen szónak szerencsésnek épen nem mondható fordítása. Ha pedig ez a műtét nem célzatos, — annál jobb! A Paramentumoknál szó van a papi ruháról is az istenitiszteletek alkalmával. Én törvénybe iktatnám, hogy gyülekezeti istenitiszteleten — reggeli könyörgéseken is — nem szolgálhat a pap palást és tisztes, hosszú fekete kabátos ruha nélkül. Mert igaz ugyan, mint az egyik nyári konferencia funkcionáriusa mondotta, hogy »Istenországa nem hosszú kabátban áll«, de az is igaz ám, hogy az Istenországába vezető utón nem kell feltétlenül kurta kabátban, csikós, vagy színes nadrágban s talitarka nyakkendővel járnunk. Ha már a legapróbb részletekig megszabott formaruhát nem is adhatunk a lelkipásztoroknak, de a papi hivatás, különösen a szent szolgálatban, kell, hogy meglássák öltözetünkön is. Az alkalmi istentiszteletek rövid tárgyalásánál
