Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-09 / 2. szám

6. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1927.

zetesen keresztülvitt és alkalmazott valláspszichológiai módszeren épül fel. Wobbermin az ő módszerét egyszer „transzcendentális-pszichológiai“ módszernek, máskor viszont a „valláspszichológiai körzők“ módszerének nevezi. A transzcendentális jelzővel Kantra támaszkodva azt óhajtja jelezni, hogy ő, bár az individuális vallásos élményből indul ki, mindazonáltal nem áll meg ez élmény puszta, empirikus leírásánál, mert hiszen ez a valláspszichológiának, mint empirikus ténytudománynak a feladata, hanem az élményben és az élmény mögött az azt konstituáló és létrehozó sajátos vallási motívumok után kutat. Vagyis a vallásos élmény, mint tény mögött, annak intencionális jelentését, a vallás lényegét akarja megragadni. Itt jön azután kapcsolatba az u. n. Husserlféle fenomenológiával, amely a mai filozófiában oly nagy szerepet játszik. Ez a filozófiai iskola a természettudományi vizsgálódás mellett az u. n. „fenomenológiai beállítás“ szükségességét hangsúlyozza, amely abban áll, hogy nem állunk meg a tények hosszú sorozatának induktiv úton való vizsgálatánál, hanem egyetlen esetből, egyetlen tényből, adottságból indulva ki, a „lényegszemlélet“ segítségével reduktiv úton a tényben és a jelenségvilágban kifejezésre jutó ősalapnak, magának a lényegnek a megértéséig hatolunk. Anélkül, hogy ez alkalommal a Husserl-féle fenomenológia részletesebb ismertetésére és bírálatára kitérnénk, röviden csak azt említjük meg, hogy sok fogyatékossága és tévedése mellett is nagy szolgálatot tett azáltal, hogy a pszichológiát, mint ténytudományt, természetes határai közé visszaszorította. Hasonlóképen el kell ismernünk azt, hogy vallási téren Wobberminnek is nagy érdeme az, hogy a transzcendentális-pszichológiai módszer hangsúlyozása és gyakorlati alkalmazása által és közben az empirikus-természettudományi módszerrel és beállítással dolgozó szorosabb értelemben vett valláspszichológiának szintén pontosan körülírta és megszabta a maga jogos és természetes határait. A gerafáoig élg álló yévog végzetes veszedelmeit világosan és félreérthetetlenül feltárta előtte.

Másfelől azonban meg kell állapítanunk azt, hogy egyfelől Husserl, másfelől pedig Wobbermin is, mindegyik a maga sajátos területén, az ismert kritikai problémák nemtudatos belevitele által a fenomenológiai és a transzcendentális pszichológiai feladatok tisztaságát megzavarták. Közelebbről Wobbermin óriási tévedése ott mutatkozik, midőn transzcendentális-fenomenológiaipszichológiai módszere által a sajátos vallási motívumokat igyekszik megragadni, közben pedig nem veszi észre, hogy ez a feladat már a vallás és a keresztyénség igazság tartalmával szemben való egyéni állásfoglalást előfeltételez, ami egyszersmind jelenti azt is, hogy ez tehát már nem lehet sem fenomenológiai, sem pedig pszihológiai feladat, hanem már a pneumatológiai, dogmatikai feladatok körébe tartozik. Hogy magam és mások vallásánál miben látom a specifikus vallási avagy specifikus keresztyéni motívumokat, az mindig az én egyéni hitmeggyőződésemtől függ. Transzcendentális-pszichológiai módszer alkalmazása itt semmi pozitív eredményt jelenteni és nyújtani nem fog. Legfeljebb annak a veszélynek teszi ki az e módszert alkalmazó theológust, hogy a dogmatikát elpszichologizálja és elfenomenológizálja, a valláspszichológiai és fenomenológiai vizsgálódásba pedig egyéni dogmatikai premisszákat visz bele, amelyek azután azt tisztaságától megfosztják. Mindez megtalálható Wobbernúnnél is, megtoldva még azzal a hatalmas arányú fogalmi összekuszáltsággal, hogy a vallás és a keresztyénség objektiv érték-rendszerét, vagyis a vallásos kijelentést egynek veszi a vallásos tudat funkcióit mozgalomba hozó „motívumokkal“. Itt nyilatkozik meg az élmény-theológia mindenkori korlátozottsága: miután az emberi élményt teszi kiindulási pontjává, egyfelől egyoldalú szubjektivizmusba esik, másfelől pedig, miután mégis csak kénytelen bizonyos fokú isteni kijelentésre támaszkodni, ezen a baján úgy segít, hogy azt egy ügyes fogással — anélkül, hogy arra kérne bennünket, hogy közben theológusi szemeinket behunyjuk — a kijelentést belevetíti az élménybe, hogy azután abból ugyanazt diadalittasan, mint sajátos vallási, avagy sajátos keresztyéni motívumokat újra „kinézze“, „kiemelje“ és „kiolvassa“. Szép, szép, mondhatjuk az egész műveletre, csak ne volna oly deus ex machina színezete és jellege! Mert az mégis csak érthetetlen marad előttünk, hogy valaki az isteni kijelentés ellen hadakozik, s nem akarja azt kiindulási pont gyanánt elfogadni, ugyanakkor pedig — egy ügyes fordulattal — ezt az isteni kijelentést is előfeltételezi, még pedig már egy meghatározott élmény keretei között, csak azért, hogy azután azt e keretek közül, mint jelentés-egységek szerkezeti összefüggését kidesztillálja.

Vasady Béla.

(Folyt köv.)

Nemzeti csapás és nemzeti újjászületés.

Muraközy Gyula előadása a mohácsi református nagygyűlésen.

Most, amikor a mohácsi mező felől eltűnt századok fuvallata érinti meg a lelkünket, amikor ezen az éjszakán négyszáz évet utaztunk át hazulról idáig, hogy megérkezzünk a mohácsi tragédiához, most kétszeresen érezzük, hogy Mohács nekünk nemcsak egy történelmi sirkert, ahol az emlékek árnyékhada ismétli meg előttünk a nemzeti királyság és dicsőség szörnyű temetését; nemcsak az a nagy temető, ahol egy könnyelmű gyermekkirály és elfajult népe hősi vérével mosta le nagy bűneit, minekünk több ennél Mohács. Csodálatos magyar szinbolum ; a nemzeti élet kalendáriumában vérrel írt ötszáz évenként visszetérő halottak napja, soha igazán el nem olvasott irás, meg nem tanult tanítás, fájdalmasan megismétlődő törvény, mely körülbelül így hangzik: A magyarság ezen a földön, — ahol előtte annyi vakmerő nép sülyedt el az örök halálba, — csak úgy tudott megélni, hogy minden félezer évben megsemmisült és újjászületett.

Ezért Mohács nem egy van, talán nem is három; tele van szórva történelmünk útja ezekkel a csodálatos sírokkal. Ez a nép, amikor egy-egy viharzó történelmi korszak után kifáradt, koporsóba feküdt le aludni. Minden hajnali ébredése a feltámadás megismétlődő csodája volt. Az a szélcsöndes nőttető nyári idő, melynek kék egén a gondtalanság bárányfelhői hevernek, melyet a történelem hajnalán Kréta szigete élvezett másfélezer évig, melyet Svájc fehér hegyei őriztek a világorkán közepette is, ez a békés növekedés sohasem volt a magyarság osztályrésze. Élete vágtató küzdelem és ő maga Isten kardja volt, mely csak akkor pihent meg, amikor összetörték. Csodálatosképen mindig Mohács felé rohant: akár az augsburgi réten táncolt a lova, akár a majtényi síkon hajtotta le szemfedőnek a kuruczászlót, akár Ferenc Ferdinánd vére árnyéka járt tömött csatasorai előtt.

Sohasem voltunk azonban olyan közel Mohács megértéséhez, mint ebben az időben. Látjuk mi itt a mohácsi vész népét is. Látjuk a sápadt királyt, ezt a halálában megnövekedő gyermeket, Batthyány, Perényi hadait, a pusztulás tüzes ágyúiba rohanó magyarságot, mely olyan hitványul élt és olyan hősies szent könnyel-