Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-02-27 / 9. szám
34. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1927 körök, ifjúsági egyesületek enélkül az alapvető munka nélkül, homokra épített kártyavárak, melyek a legkisebb szellő érintésére összeomolnak. Ezáltal fog hozzá nőni a biblia a gyermek leikéhez annyira, hogy az hűséges segítőtársa marad egy hosszú életen; lelkének naponkénti tápláléka, hitének kiapadhatatlan forrása lesz. Minden bajunknak, lelki elesettségünknek ott van a forrása, hogy eddig csak száraz elméletet, elszálló ismeretet közöltünk, de a vallásnak mélyen érző életét nem tudtuk a gyermek lelkében kellőleg felébreszteni. A vallásos nevelés* a vallást élő, eleven, személyes életté akarja átformálni, hogy abban az ősi, kálvinista kegyesség teljes erejével buzogjon. Réthy László. A kántortanítói készpénzfizetések. Amiről eddig csak rémhírként hallottunk, az most bekövetkezett. Megjelent a miniszteri rendelet, s ennek alapján az egyházhatósági körlevelek az egyházközségekhez már eljutottak, hogy a t. i. : a kántortanítói díjlevelekben biztosított készpénzjavadalmak valorizált értékben csak akkor fizetendők, ha a miniszteri rendelet ezt az újraértékelés során megállapította. Ellenkező esetben az államsegély leszállítását eredményezné, mely a tanítónak nem érdeke, az egyháznak pedig kára. Tehát megint szegény kántortanítók fizetése szorul korrigálásra, nehogy több fizetése legyen — a kántori és tanítói fizetést összevéve —, mint az állami tanítónak. (Hát kevesebb, az lehet ? !) Azonban ezt a dolgot másként is el lehetne intézni. Erről akarok szólni. Tudvalevő dolog, hogy a legtöbb kántori állás úgy fel van értékelve, hogyha az illető kántortanító osztálytanítói állásra menne — ami tudjuk — sokkal kényelmesebb is, legalább is lenne annyi fizetése. Csak a kántortanítóí pályázati hirdetéseket kell figyelemmel kisérni; elrémül az ember, hogy dobálóznak a 70—80 értékegységgel, mely bizony közel sem éri meg. Ennek az lesz az eredménye, hogy nem igen marad sokáig a kántortanító egy helyben; a folytonos változás pedig csak a tanügynek árt, sőt a kántortanítói állások közül sokat negligálni fognak. A tanítóság országosan harcol már régtől, hogy az államiakkal egyenlő elbánásban részesüljön, hogy pl. a kántorit válasszák külön; az arcképes vasúti igazolványnál is államiakéval egyenlő elbánást kér. U. i. a tanítónak állásánál fogva módot kellene nyújtani, hogy olcsón* utazhassák, vidékeket ismerhessen. Igen ám! kap igazolványt a felekezeti tanító, de tudjuk mennyibe kerül, pláne, ha a családtagoknak is kiváltaná. Ezt azért említem, hogy rámutassak néhány kartársam olyan célzatú cikkére szaklapunkban, hogy az arcképes igazolvány megújítási díját az egyházi hatóságok hárítsák az iskolafenntartókra. Én ezt nem tartom helyesnek. Csak a többi fizetést szolgáltassák ki rendesen, nemhogy még ilyesmi újabb terhet az egyházaktól várjunk. Ha akad egyház — mert hál’ Isten azért még van ilyen több is —, hogy ezen terhet magától elvállalja, a tanító örömmel, szívesen veheti. De kötelezővé tenni ? Elképzelhető, milyen okoskodásokat, kritikát provokálnánk vele a legtöbb egyházban. Hisz még az osztálytanítói állást is feleslegesnek tartják sok helyen, az egyházakra nehezedő súlyos nyugdíj és százalékos fizetéshozzájárulás miatt. Ilyenről tehát, mint a vasúti igazolvány, csak az állammal tárgyaljunk, onnét igyekezzünk egyenlő elbánást kérni. Hisz tulajdonképpen az állami tanerőket, azok összes kedvezményeit is az egyházak tagjai fizetik, mivel az államot az állampolgárok — igy a felekezetek — összessége alkotja. És ezek a polgárok ezenkívül felekezeti tanerőket is fizetnek. Az állam a felekezeti tanerők, ilyen terhét — egyenlő elbánásként — vállalja magára. Habár eltértem kissé cikkem címének tárgyalási alapjától, de toliamra önkénytelenül jött ez a sérelem is. Most aztán hozzá jön az ilyen rendelet a sérelmekhez. Rendben van. Megjelent a miniszteri rendelet. Az egyházi hatóságok tudomásul veszik. Azonban kérjük alázattal, ezen ügyet kegyeskedjenek mérlegelni s jóindulatú pártfogással a kántortanítók segítségére lenni. Én így gondolnám kivihetőnek: Minthogy a kántortanítók fizetése úgyis igen fel van értékelve, be van számítva a kántori is, díjlevélben a készpénz régi tételként szerepel; úgy az egyházi hatóságok felhívására az iskolafenntartó egyházak ezen készpénztételt igen is fizessék ki valorizálva. Azonban adjanak neki valami más címet, pl. személyi pótlék, vagy működési tiszteletdíj címet. Végre is az egyház annak ad és annyit, akinek és amennyit akar. Az egyházak ez ellen egész bizonyosan nem protestálnának, mivel ez a fizetési tétel régi időtől fogva fennáll, tehát nem új teher. Így az állam sem szólna s nem is szólhatna bele, ha kifejezetten nem fizetésül kapná a tanító. A kántortanító így valami csekélységgel jobb fizetést élvezne az eddiginél, a tanítói állást értékesebbé tenné; valami kárpótlás lenne a nagy felértékelésért s a fizetések — amúgy is — késedelmes kiszolgáltatásáért. A fenntartó egyházak már szépen belezökkentek a valorizáló fizetésbe — úgy hiszem kevés kivétellel —; tehát csak pár soros egyházhatósági felhívás szükséges, hogy ne fizetés címet adjanak neki s hogy mindenütt fizessék, ha ez a miniszteri felértékelésben nincs is benne. A fenntartó sehogysem fizetne többet, mint a békében biztosított díjlevél szerinti fizetés. Ha az állam többet ad valamivel, ennek csak örülni kell, ha hasznos munkása kissé jobb helyzetbe jut. Nagyon sok függ attól, hogy a lelkész, mint egyházvezető a tanügyet mennyire értékeli s ebből kifolyólag az ilyen anyagi, segítő támogatást akarja-e a tanítója részére. Hallottam egyházakról, ahol ezt mondták: „Eddig is megadtuk, eztán is megadjuk, a mi dolgunk, hogy kinek és mily címen adjuk“. Kérünk ezek után a kántortanítóság részére hatóságainktól pártfogó, jóindulatú támogatás, úgy eredményes lesz. Úgy legyen! Noszlop, 1927 febr. 10. Dezső Lajos ref. kántortanító. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy kerületi iratterjesztésünkben megszerezhetők az összes újabb theol. könyvek. Kapható: Dr. Antal Géza: De Ruyter Mihály emlékezete 80 fill. Pongrácz József: A barátság törvényei. Finomabb papíron 40 fill, gyengébb papíron 24 fill. Kiss Zoltán: A gályarabok lelke........................08 fül. Ravasz László: A magyar bánat........................1*20 P * * * Négyszázados romok felett .... 2*50 P Vidor J.: Szentek szentjében.............................. 3 P Kaphatók: bibliák, énekeskönyvek különböző kivitelben.
