Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-12-11 / 50. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 50. szám. Pápa, 1927 december 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ................................——.................. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ...............................-...............—...... ............................................................- FŐSZERKESZTŐ : DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ................................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- Ä FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL SKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Téli munka. Mindennemű munkák között, amelyeket az egyház életében akár régi idők maradványaként, akár a mai kor kívánalmaként végezünk, legfontosabb a templomi igehirdetés és könyörgés. Vannak lelkipásztorok, akik ezeket az egyházi munkákat ma is elégségeseknek tartják s a mostani idők kívánalmait elutasítják. Igazat adhatunk nekik, ha gyülekezetünkben az igehirdetésnek és könyörgésnek megvan az a hatalma, ami volt a régi időkben. Minden külföldre néző újítással szemben bátran hirdethetjük a régi magyar ref. egyház dicsőségét, mert ezt az egyházat Isten oly magas fokára emelte a kereszthordozás dicsőségének 200 esztendeig tartó üldöztetésében s a gályarabok két esztendeig tartó szörnyű szenvedésében a hűségnek lelkét oly erőssé tette benne, hogy annak párját más nemzetek prot. egyháztörténelmében sehol sem találhatjuk. Vétkezik, vagy legalább is nagy részében hiábavaló fáradságot végez az, aki a magyar egyházat megújító munka normáit nem ebben a múltban keresi s ugyanazért hálával tartozunk azoknak, akik konzervativizmusukkal állandóan késztetik ily gondolkodásra az újítókat: mégis csak nagy jelentőségűnek kellett lennie annak a magyar múltnak, melyhez képzett lelkipásztoroknak ekkora tömege ragaszkodik. Igen, de —. S itt jön az, aminek viszont a konzervatívokat kell gondolkodásra késztetni. Hát meg van ma a gyülekezetben a könyörgésnek és igehirdetésnek az a hatalma, ami volt a régi időkben? Avagy ezzel a kérdéssel szemben elég-e a magunk mentségére fölhozni, hogy az e téren beállt sülyedésnek egyedüli oka a fegyelmezés megszűnte, amely a régi egyházban meg volt s ha ma is meglenne, vagy visszaállíttatnék . . . ? Ugyan mi lenne akkor? A régi magyar egyház az egyházban, a templomban naponta kétszer, hétköznap az „egy szivvel-lélekkel való imádkozás és könyörgésben“, vasárnap az igehirdetés erőiben való isteni kegyelem elfogadására egybegyülekező istenfiak és leányok, krisztusmegváltottak, Krisztusban részestársak, a bűn rabságából az Isten kegyelmében való élet szépségeire kiszabadítottak, reménységben dicsekedők társasága volt, akik közül az eltévelyedettet fegyelmezéssel elkülöníteni, de megtéréséért könyörögni s a bünbánat útjára tértet a szent ekklézsiába visszafogadni fegyelmezettnek és egyháznak közös érdeke volt. Kívül az egyházon olyan sivár az élet: — a fegyelmezett vágyott vissza. Az egyház érezte a keresztyén berendezkedés és élet kincseiben való nagy gazdagságát, de nem azért volt, hogy elveszítse, hanem, hogy megtartsa a fegyelmezettet s leikéért való könyörgéssel várta a fegyelmezettet vissza. Mily szép élet volt ez! De ma? Ha még oly közmegelégedésre hozott fegyelmi szabályaink lesznek is, valósulhat-e ez az élet ma? Nem a fegyelmezésre való törekvés ellen Íródnak ezek a szavak. A fegyelmezés szükséges az apostoli levelek szerint élő krisztusi egyházban. De amily bizonyossággal elmondhatjuk, hogy a magyar egyházban a fegyelmezés oly mértékben szűnt meg, amily mértékben kezdte veszíteni az egyház a maga krisztusi és apostoli jellemvonásait, ép oly bizonyos, — számtalan jeleit látjuk ennek az ekklézsiánkban —, hogy a fegyelmezés csak ama krisztusi és apostoli jellemvonások fölragyogásával együtt erősülhet meg. Tehát, ha semmi (úgynevezett) idegenből hozottakra nem nézünk is, meg kell mégis mindnyájunknak állapítanunk, hogy, mivel a könyörgésnek és igehirdetésnek nincs meg az egyházban az a hatalma, ami meg volt a régiben, nem elég immár azt mondogatnom, hogy ahhoz igazodok, amit a 100 év előtti boldog egyházban elődeink műveltek, mert ma az egyház egy olyan boldogtalan hajnal, melynek fényétől kevés madár ébred, egy olyan boldogtalan nap, melynek melegétől kevés gabona érik, olyan csillag, melynek fénye keveseket vezet halál éjszakájából életre. Mikor a XIX. század elején a magyarnak a nemzeti élete volt hasonló tespedésben, mint az utóbbi évtizedekben a magyar reformátusok egyházi élete, annak az időnek a magyarjai mindjárt fölismerték, hogy a régi dicsőség fölragyogtatásához új munkákra van szükség s munkálkodtak az éji homályban, hogy az elült századok alatt mélyen enyésző fénnyel egyedül járó dicsőséget sűrű fellegek és bús feledékenység koszorutlan alakja alól kiszabadítsák. Akadémia, Lánchid, magyar nyelv, védegylet, Széchenyi, Vörösmarthy, Petőfi, Kossuth lelke mind hatalmas új munka volt s a régi dicsőséget nem azok támasztották föl, kik nyugodtan várták, hogy a sivár jelen koszorutlan alakja lebegjen fölöttük, amig akar, hanem akiknek lelke villámokat lövelt az éji homályba s utakat épített a magasságba. A régi dicsőséget ezek az újítók hozták vissza. Munkálkodnunk kell nekünk is, hogy visszahozzuk egyházunknak azt a dicsőségét, amikor majd a templomi igehirdetésnek és könyörgésnek megint elégséges hatalma lesz a lelkekben. Kjss Zoltán, (Vége köv.) Presbiteri konferencia Kaposvárott. Lapunk nov. 27-én megjelent számában részletesen olvasható volt a Belsősomogyi Református Egyesület rendezésében december 2-án megtartott évi rendes közgyűlésnek és I. presbiteri konferenciának programmja. Ezúttal nem ismételjük a már bőven részletezett és ismertetett közgyűlési tárgysorozatot és konferenciai előadások műsorát. Ehelyett örömmel regisztráljuk, hogy a közgyűlés is és a konferencia is mindenben programmszerüen folyt le. A közgyűlésnek kiemelkedő pontjai Győrek József titkári jelentése és H. Nagy Sándor pénz-