Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-09-25 / 39. szám
166. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1927 Mert amikor mi külön-külön Jézusnak az evangyéliomáról és az Apostolok evangyéliomáról beszélünk, korántsem oly két különböző evangyéliomi típussal van dolgunk, amelynek egyike helyettesíthette a másikat, hanem ugyanegy evangyéliomnak két megjelenési formájával állunk szemben, amelyek azonban elválaszthatatlanul összeolvadtak egymással. Másodszor, a „kettős evangyéliom“ kifejezés tág teret hagy azon félreértés számára, mintha az őskeresztyénség benső története egy dogmatikai eszmének fokozatos kibontakozása lett volna, két fejezettel. Az első ezek közül nyújtaná Jézusnak az Isten Országára vonatkozó tanítását; a második pedig az Apostoloknak Jézus Krisztusra vonatkozó tanítását. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell azt, hogy ami a történeti egymásutániság színpadán voltaképen történet, az nem más, mint egy sajátos fejlődés a Jézus evangyéliomától az apostolok Krisztus-kultuszáig és hogy az apostolok későbbi és meggazdagodott evangyélioma ténylegesen kultikus evangyéliom (cult gospel) volt; az ősi evangyéliom ama kultikus formája, amelyet az istentisztelet és propaganda egyaránt megkövetelt. így tekintve a dolgot, az apostoli evangyéliom nem csupán mennyiségi (tartalmi) meggazdagodást jelentett, hanem egyszersmind a jeruzsálemi anyaegyház egyetemes (ökumenikus) egyházzá való fejlődésének szükségszerű előfeltételét is képezte s így annak az egyetemes egyháznak előfeltételét, amely minden nemzet és minden idők számára szólott. Ha tudományos kifejezések köntösébe akarjuk burkolni, úgy ezt a gondolatot a következőképen fejezhetjük ki: A Jézus által hirdetett, Isten Országára vonatkozó ősrégi eszkhatalógia személyi élménnyé lett s így mind alkalmasabbá és képesebbé vált arra, hogy a népleiket megragadja, a jelenlévő és várva-várt Úrnak (Kyrios) apostoli kultusza által, aki viszont nem volt más, mint maga a keresztrefeszített Jézus. Ha pedig az Új-szövetségből vett kifejezéseket akarunk használni, úgy a következőket mondhatjuk: Az úri imának ama kérése, hogy „jöjjön el a Te Országod“, amelyet mindenütt imádkoztak, valahol csak ketten, vagy hárman összejöttek áz Ő, nevében, új jelentést és új megvilágítást nyert az Úr vacsorájakor mondott eme ima által: „Maranatha! “ „Jöjj Urunk Jézus ! “. Mindazonáltal a bünbánatra-hivás ősi, megindító komorsága és vele együtt az az eredeti túláradó öröm, amelyet a Jézus evangyéliom hirdetése ébresztett fel és kelt fel ma is az emberi szivekben, egyáltalában nem tűnt el akkor,_ midőn a keresztrefeszített Jézus, mint megdicsőült Úr az apostolok igehirdetésében a központi helyet foglalta el; de megmaradt továbbra is a kiválasztottak örökségének, akik Krisztusban mindenkor vallhatták, hogy ők új teremtések (2. Kor. 5:17) és hogy őket Isten magával megbékéltette a jézus Krisztus által (2. Kor. 5 : 18.). * A történelem gondviselésszerü rendelése folytán csaknem kétezer esztendő alatt, a jeruzsálemi kicsiny gyülekezet, amelynek jelszava Maranatha volt és amely Jézus Krisztus kultikus közössége volt, Íme, egy nagy, egyetemes, (ökumenikus) egyházzá fejlődött, amely egyház életének minden egyes megnyilvánulásában letagadhatatlanul magán hordja a maga character inctelebilis-ét, hogy t. i. nem más, mint a keresztrefeszített és élő Úr Jézus Krisztusnak kultikus közössége. Épen azért ma, az Úrnak 1927. esztendejében, mikor itt Lausanneben az evangyéliomról beszélünk, mint az egyháznak a világhoz szóló üzenetéről, még most is ott áll gondolataink és határozataink mögött az élő Krisztus, aki előtt mi, az Ő követői meghajtjuk magunkat, mint testvérek a közös imádatban s magasztaljuk őt, mint keresztrefeszített Megváltónkat ésmegdicsőült Urunkat. Tőle jő a mi személyes elküldetésünk, sőt az egyházaknak és e mi konferenciánk missziója is : „Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket! “ — azon evangyéliom tanítványaivá, amely az_ Isten országának közeli eljövetelét hirdeti, mert az Úr közel van hozzánk — annak az Isten Országának elközelgését, amelyért mi is mindennap úgy imádkozunk: „jöjjön el a Te Országod! “ és amelynek felhajnallását pillanthatjuk meg a „Maranatha“ imában. Mert valahányszor csak a Jézus Krisztus hívő egyháza a Maranatha-t irnádkozza, kérése mindig meghallgatásra talál: Az Úr jelen van: „mert ahol ketten, vagy hárman egybegyülnek az Ő nevében, ott van Ö is közöttük. * A mi kötelességünk már most az, hogy az Úr eme kegyelmes jelenlétében, hivatásunkba és elküldetésünkbe vetett hitünket és meggyőződésünket egy nagy és új evangélizálás tényleges munkájába Öntsük bele. Az egyéneknek és az egyházaknak mindenekelőtt önmagukat kell evangélizálniok, hogy azután az együttes megújulási folyamat maga után vonhassa a nemzeti és társadalmi csoportoknak és szövetségeknek, végül pedig az egész emberiség evangélizálását. Ez evangélizálási folyamat azonban, úgy tartalmilag, mint kifejezési formáiban, nem jelenthet pusztán az értelemnek szóló, retrospektiv, tanbeli kiképzést, hanem sokkal inkább a lelkiismeretnek és akaratnak prófétai erejű és isteni tekintélyre építő, megrázását kell, hogy munkálja. Nem paragrafusokat kell, hogy elénk szabjon, hanem a trombitákat kell megfújnia. Áz Isten Országát nem úgy kell feltüntetnie, mint közöttünk fennálló, régi intézményt, hanem sokkal' inkább mindazok számára, akik Isten aratásába való munkatársi elhivatottságuknak tudatára ébredtek, úgy kell leírnia az Isten Országát, mint „unum necessarium“-ot, mint az egy szükséges dolgot, mint minden dolognak eddig el nem ért, nagy és végső célját, mint az eljövendő végítéletet és icivességet. S mindezt apostoli lelkesedéssel és melegséggel kell végeznünk, szivünknek az élő Mesterre való íigyelmezése által. Az egyháznak fel kell adnia minden oly kísérletet, hogy igazolja az egészséges emberi intelligenciának az Isten Országának észszerüségét. Elég bátornak kell lennie arra, hogy a Világnak paradoxont hirdessen és hogy a világtól viszonzásúl paradoxont várjon, t. i. arna paradoxonszerüséget, hogy az Istennek és az Ő Felkentjének közelléte folytán nekünk új emberekké kell születnünk és hogy Isten Felkentjét követve a Föld savaivá és a Világ Világosságává keli lennünk. Hirdetnie kell a bűn félelmes voltát és a kegyelem dicsőségét. Miután pedig a kegyelem nagyobb, mint a bűn, mind ennek örömhír, azaz evangyéliomként kell hatnia az emberiségre. * Ha a keresztyén egyházak a legkomolyabban magukévá teszik ez új evangélizálás feladatát, kényszerítve lesznek egyszersmind arra, hogy felismerjék egységüknek szükségszerű voltát. Nem egyformaságról (uniformitásről) beszélek. Theológiájukban, liturgiájuk részleteiben, nevelési és gyakorlati munkáik módszereiben, művészi, költői és zenei alkotásaiban az Egyházak továbbra is megmaradhatnak teljesen önállóknak és függetleneknek, hogy a rájuk bízott talentumokat a meg-
