Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-09-11 / 37. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 37. szám. Pápa, 1927 szeptember 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE-........................................................—- FŐSZERKESZTŐ: Dr. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. .................................................................FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Református Egyházak Világszövetsége és Magyarország. — Elnöki megnyitó. — Uraim és igen tisztelt Testvéreim! Nagy örömömre szolgál, hogy e konferencia kezdetén a Református Egyházak Világszövetsége nevében üdvözölhetem az itt megjelent méltóságokat, a magyar református egyház lelkészi karát és tagjait. A mi Szövetségünk és az Önök tiszteletreméltó testületé között nem új keletű az összeköttetés. Már 1875-ben Szövetségünk alapításakor az Önök egyházának és a debreceni kollégiumnak elöljárói üdvözletüket és jókivánataikat küldötték a Londonban összegyűlt szervezkedő gyűlésnek. Két évvel később, 1877-ben a Kálvinista Magyarországot két kiküldött képviselte a Szövetség edinburghi összejövetelein. 1905-ben kifejezetten beléptek Önök szövetségünkbe és attól kezdve, főként a háború óta, mind fokozottabb buzgósággal és tevékenységgel vettek Önök részt a mi munkáinkban. Lausanneban 1920-ban, Zürichben 1923-ban, Cardiff ban 1925-ben és tavaly Genéveben, a távolság és az Önök súlyos gondjai-bajai ellenére, szerencsések voltunk, hogy egyházuknak számos kitűnő képviselőjét fogadhattuk, akik e gyűlések sikeréhez hatalmas mértékben hozzájárultak. Addig is, amig ezek a bennünket összefűző kötelékek hovatovább erősödnének, idejénvalónak látjuk értékelni mindazt, amit Önök Európa keleti határain —• olykor nyomasztó elszigeteltségben — véghezvittek az Evangélium fáklyájának magasan lobogtatására és hogy bizonyságot tegyenek a reformáció nagyságos tanai mellett, amelyek közös szent örökségünk. Bámuljuk az Önök református hitének szilárdságát, amelyet nehéz időkben tettek a magukévá és őrizték meg érintetlenül történelmük ezer viszontagságai között. De nem kevésbbé csodáljuk hitüknek nagy átfogó képességét. Az Önök magyar gondolatvilága mindig távol volt a szükkeblüségtől. Lényegében mindenkor türelmes volt. Megbizonyították ezt Önök akkor, amikor megengedték, hogy az Önök közt letelepült musulmanok maguk kormányozzák magukat. És amikor a legnagyobb szabadságjogokat adták a zsidóknak, akiket pedig egész Európában elnyomtak. A felekezetközi viszonyok Magyarországon jobbak, mint talán bárhol másutt. És nem felejthetjük el, hogy csak nemrég, a nagy háború alatt mily lovagiasan bántak azokkal, akiket joggal tekinthettek ellenségeiknek: a budapesti skót missziónál működő barátainkra gondolok, akik nyugodtan végezhették testvéri munkájukat egészen a háború végéig. És főkép az lep meg minket, hogy az Önök hitének megnyilvánulásában nincs semmi kicsinyes, semmi szektás vonás. A reformáció kezdetétől fogva, amikor Dévai Mátyás Arad vidékén fölemelte az új hit zászlóját és Méliusz, a mi Kálvinunk tanítványa, elterjeszté az Önöket ma is jellemző hitelveket: Önök nem akartak pártot csinálni az államban; ellenkezően, minden erejükkel azon voltak, hogy az evangélium hatalmával áthassák az egész társadalmat. Önök azonosították magukat sokkal inkább mint ez másutt történt, népük legtitkosabb vágyaival, osztoztak e nép örömében és fájdalmaiban. Egyházuk a szó legszorosabb értelmében nemzeti egyház. Ez az egyház minden más tényezőnél hatalmasabban befolyt népük szellemerkölcsi fejlődésére; hiszen Dévai és Erdősi által a református egyház teremtette meg a magyar népies irodalmat. Önök annyira nemzetük testéből való test és csontjából való csont lettek, hogy a közmondás szerint a kálvinista vallás annyi mint: magyar vallás. Önök, a reformáció gyermekei, nevük ethimológiája szerint valóban magyarok, azaz a föld gyermekei, a gazdag termékeny magyar földéi, amelyet hajdan Délibáb tündér személyesített meg, akiről az Önök költői úgy énekelnek, mint a nagy Alföld királynőjéről . . . ❖ Történelmük minden korszakában kifejezésre juttatták Önök szenvedélyes ragaszkodásukat mind nemzeti hagyományaikhoz, mind hitük nagy igazságaihoz, hősiesen harcolván mind a kettőért. Mi, Nyugat gyermekei, soha nem fogjuk elfeledni azt a bátor és éber védelmet, amelyet Önök Hunyadi János, Korvin Mátyás és utódaik idejében századokon át kifejtettek Kelet kapujánál a török áradat ellen ; sem azt a roppant áldozatot, amelyet a keresztyén civilizáció szolgálatában hoztak, amikor Mohács mezőjén ifjaik legjobbjainak és nemességük virágának tízezrei hullottak el. Megemlékezünk azokról a szenvedésekről is, amelyeken magyar hittestvéreinknek át kellett menniök a XVII. század protestáns-ellenes üldözéseiben, amidőn lelkészeik százszámra vettettek börtönbe, vagy adattak el rabszolgákul spanyol gályákra Nápolyban. És nem feledjük azt sem, — mostani ittlétünk a bizonysága, — hogy (bármily különösen hangzik is) vannak Önök között, akik ma, a XX. században, szenvedni kénytelenek hitükért és hogy a mai Európa keletén a nemzetek szövetségének korában, akárcsak XIV. Lajos alatt Franciaországban, vannak kereszthordozó egyházak. * Azonban Uraim és tisztelt Testvéreim, nem azért jöttünk össze, hogy panaszkodjunk vagy vádaskodjunk, hanem azért, högy próbáljuk egymást megismerni, hogy szorosabbra fűzzük a testvéri kötelékeket, hogy együtt járuljunk az Úr asztalához, hogy közöljük egymással azokat a lelki ajándékokat, amelyeket Istentől nyertünk. És tudjuk, hogy szívesen látott vendégek vagyunk Önöknél. Éreztük ezt szivünk mélyén attól a perctől fogva, hogy szives és barátságos meghívásukat vettük.
