Dunántúli Protestáns Lap, 1927 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1927-08-28 / 35. szám
Harmincnyolcadik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1927 augusztus 28. DUNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •...................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. - ....................................... .....................-....................................— FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. .....................................——-.................FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- S* FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. IGAZGATÓ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Az egységes liturgia felé. Azok mellett a kívánalmak mellett, melyek református egyházunkban istentiszteleteink látogatottságának s ezzel együtt egész hitéletünknek ellanyhulása miatt liturgiánk egységesítése érdekében elhangzanak s azok mellett a reformtörekvések mellett, melyek itt-ott, kiváltképpen Debrecenben és Budapesten liturgiánk megjavítását célozták, mint egy nagy piramisba elhelyezett, jól kidolgozott, ragyogó iránytű áll a dr. Ravasz László dunamelléki püspök által szerkesztett és nagy részben megirt „Ágenda, a magyar református egyház liturgiás könyve“.* Ebben az irányt adó munkában sok és nagy értéket dolgoztak bele és hisszük, hogy személyes hasznon és áldásain kívül nagy és előre meg nem mondható kihatással lesz egyházi életünk egész területére, közelebbről liturgiánk egységes megjavítására. Ennek a könyvnek puszta megjelenése is egész sereg kivánalom beteljesülését jelenti s egyúttal irányítóul lép fel liturgiánk egységességének kialakulására, bár mint az Ágenda kiváló szerkesztője maga is elismeri: „nem tudta ez a könyv megoldani mindazon kérdéseket, amelyek liturgiánkkal kapcsolatban előttünk állanak“, de mutat a cél felé és „óriási lépéssel viszi közelebb a magyar református egyház liturgiáját az egység, tisztaság, vallásos mélység, konfesszionális igazság és művészi szépség eszménye felé“. Ez a megállapítás képezi a liturgia lényegét. Az Ágenda megjelenése jele annak, hogy haladunk liturgiánk egységesítése és megjavítása felé. Ez a kettő együtt áll, vagy esik. Mert nem elégséges csak egységessé tenni azt, hanem ezzel együtt — teljesen Kálvin János módjára — meg is kell azt javítani. E tekintetben az Ágenda egy-két része, illetve álláspontja még tisztázandó. Egyik általános, sajnálatos megfigyelésünk, hogy az egyháztagok csak nagyon tökéletlenül, vagy sehogy sem élnek keresztyén életet. Sok mindenféle kísérlet történt az utóbbi időben úgy egyes, szivöket az Úr oltárán elégető lelkésztársunk, mint testületek és szabad vallásos alakulatok részéről arra nézve, hogy azok, akik az egyház kebelébe tartoznak, normális vallásos életet éljenek és így eljussanak a keresztyénség nagy áldásainak megtapasztalására s ezeknek átértékelésére, azonban mindenek felett álló, leghatékonyabb eszköz a gyülekezeti istentisztelet. De csak akkor, ha az Istennek lélekben és igazságban való imádásának, az isteni akaratnak való gyermeki engedelmességnek és bizalomnak Istenországa és Isten igazsága keresésének kifejeződése s ha az istentisztelet lefolyása azonos a mi szempontunkból az egyetemes magyar református egyházban, mert ez az utóbbi postulátum egyrészt a hívek aktivitását biztosítja, másrészt nagy épülési lehetőséget rejt magában. Nem tartozik ide, de felesleges is volna a gyülekezeti istentisztelet fontosságáról, szükségességéről és hasznáról szólani, mert azokat mindnyájan érezzük és ismerjük, azonban azt hangoztatnunk kell és le kell szögeznünk, az látja tisztán a református istentisztelet fontosságát, szükségességét, aki azt az összes magyar reformátusok életközösségének tudja. Ez azt jelenti, hogy nem csinálhat sem Budapest, sem Debrecen, sem — mondjuk — Hencse magának külön álló liturgiát, bármilyen jónak bizonyulna is az lokális szempontból nemcsak azért, mert az istentisztelet alakjának és rendjének lényeges vonásokban megállapítása az egyházi törvények szerint a zsinat joga és hatáskörébe tartozik (I. t.-c. 104. §, d. p.), hanem azért sem, még ha a törvény nem is rendelné, mert egyházunk hitelvein így igen könnyen csorba eshetnék. És ez a főszempont. Liturgiánk egységesítését és reformját egyetemlegesen kell megoldani, hogy valóban és mindenütt kifejeződésre jusson benne egyházunk szelleme, dogmatikai igazságai és meggyőződése. Mert a liturgia záloga is biztosítéka a magyar református egyház egységének és az istentisztelet céljának, helyesebben annak a követelménynek a megvalósulásának, melyet egyházunk önmagával szemben felállított. Ezért ki kell küszöbölni az egyetemes magyar református egyház liturgiájából az egymástól eltérő gyakorlatokat, meg kell szüntetni azokat a különbségeket, melyek egyik kerület, vagy vidék istentiszteletét a másikétól eltérővé teszik. És csakis így tud a református keresztyén ember tevőleges részt venni és épülni „a saját istentiszteletén“, akár valamelyik nagy református metropolis, akár valamelyik kis dunántúli gyülekezet istentiszteletén jelenjék meg. Ezt a munkát azonban csak a zsinat végezheti el, mig nem lesz zsinatunk, addig nem lehet egységes liturgiánk sem, csak haladunk afelé. Gy. E. Pestalozzi. 1746-1827. Papnak készült s tanító lett. S hányán vagyunk, kik a gondviselés bölcs munkájából szintén azok lettünk és viszont hányán, akik azok lettünk és csak alig vagyunk azok. E gondolat nem indítás nélkül ébredt bennem. Nem régiben két különböző helyen hallottam egymást csaknem szószerint fedő kijelentést, melyet alapigazsággyanánt fogadtunk el. „Nem jó pap, aki nem tanító s nem jó tanító, aki nem pap is!“ Pestalozzi különleges, korszakalkotó működésére talán ép az vet világot, hogy papnak szánt, papnak való lelkületével lett tanítóvá. A szeretetnek nem közönséges mértékben benne élő ereje teszi érthetővé korát * Részletes ismertetésére visszatérünk. Szerk.
