Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-05-16 / 20. szám
88. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. Az új ismeretek szerzésében, mert nem csak összefoglalva ismétiünk, paedagógiára is szükség van, de az appercepció törvényére épített methodussal nem jutunk messzire konfirmandusainkkal. Az igaz, hogy legtöbbször ismerős vizeken, kibontott zászlókkal evezünk — éppen azért az iskolát nem lehet utánozni, a beiskolázástól, ennek methodusától Isten óvjon. Ragaszkodnunk kell az intim, lelkigondozó módszerhez. Itt van a kulcsa a konfirmációi oktatásnak: Cura pastorális. Az iskolai disciplina kifárasztja a tanulót — ebbe beleesni végzetes. Nem az örökös javítgatás, iskolamesteri pedantéria, vagy irodai hang, hanem meleg, szívélyes lelkigondozás, intim, bensőséges legyen a konfirmációi óra, de a kertészt véve mintául; intim mint egy családnak az együttléte valamely nagy esemény hatása alatt, intim, telve áhítattal, olyan mint a tábortűz melletti esti áhítat egy gazdag konferencia végén. Nem a tudás és értelem megméretésének alkalma ez, mint az iskolai hittanóra, nem a quantumot, de a vallási és erkölcsi élet minőségét kell elibük állítani. Egy orvos azt mondta: „neki minden ember klinikai materia“. Talán mi is mondhatjuk: minden konfirmandus lelkigondozásunk tárgya. Minél magasabb célja van a konfirmációi oktatásnak, annál jobban előtérbe nyomul a lényege. Nem logikus, rendszeres ismeret átadása az oktató feladata, hanem az írás élőszavát, a drága zsoltárokat, amely a szív mélyén az igazi vallásosság húrjain rezegnek, az énekeskönyvünk gyermek énekeit kell megszólaltatni. Jézusnak élet és jellemképét, a mártírok idejéből a hithősök jellemvonásait kell lerajzolni, hogy az élő Isten Fiának szövetséges társai s a református egyházi élet öntudatos hordozói, kisugárzó tagjai legyenek. Ä vallásos életnek kell feltámadnia az oktatásban. Bot, becsukás, büntető prédikáció nem sokat használ. A kényszerrel inkább kikonfirmáljuk a gyermeket. Nagyszerű eszköz a lelkész kezében: az önfegyelmezés, a lankadatlan tanulás, még a konfirmációt előkészíti, bevezeti az ifjú urvacsorázót a református egyház életközösségébe, felsaruzza, hogy járjon a Krisztus nyomában, felfegyverzi, hogy híven kitartson a próbán az életben és győzödelmeskedjen: ad maiorem Dei glóriám. Timótheus. I TÁRCA I Áldozócsütörtökön, az 1914—18. évi világháború nyárádi hősei szobrának leleplezése alkalmából tartott templomi ünnepen. 1926 május 13. Alapige Jn. 1336—38, 141—3. Elmégy Uram ? Kitárva ég és föld előtted. Dicsőség trónja vár. Gyötört szivek néznek feléd remegve és várnak, mint a hajnalt a beteg; trónust emeltek szenvedő kebelbe: foglald el azt, Uram! Veled megyek! így szólt Péter. Könny csillogott Jézus szemén szavára. Péter! rajongsz s csodákat vársz az égtől, mik széjjelzúzzák vérszopók hatalmát, sírjába fektetik a szenvedést, máglyára raknak bánatot és könnyet, paradicsommá építik a földet; napfény és felhő szolgálják e célt; napfényen s felhőn szállunk szivek trónusára s leomlik a bűn e világcsodától. Szegény Péter! Most nem jöhetsz velem. Nem úgy szállók én szivek trónusára, szárnyán felhőnek, fénynek, mint te álmodád. Felhőnél s fénynél is nagyobb csodával, a menny kitárja fényes titkait s a nagy csoda, mely megjelen előtted, az én emberszivem leend világra zengő dicső gyötrelemben, hogy értetek feláldozza magát. E szenvedésre gyönge még a szived. Most nem jöhetsz velem. De Péter lelkes volt, mint egy magyar. És mintha szent Kárpátmedencén ringatták volna gyermekbölcsejét, hol Rákóczi s Kossuth szavára, Petőfi lángos lelke himnuszára széttörni sötétség bilincseit annyiszor állott talpra a magyar: szólott hevülten, lelkesülten: „Az életemet érted, óh Uram!“ Szerette őt az Úr s felelt merengően: „Ó Péter, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz te engem“. * És szállt az Úr a dicsőség felé. És ment vele nemes magyar hazánk. Homlokán a lovagok koszorúja, keblén nemesség: senki drága üdvét nem bántani, de életáldozással védeni, amit szent örökség s ezer év vére szentelt minekünk. Fiai nézték és mentek vele. Rájuk borult Gecsemáné tusája. Virrasztva gyötrődték az éjjet. A fiú szólt: „Virrasszatok velem szüleim, a lélek kész, a test erőtelen“. És nézte szive vérét agg szüléje s lelkén átzajlott égő fájdalom: nem látja többé s halkan sirdogált. De ébren volt Gecsemáné tusája: „Én hitvesem, imádkozzál velem, hogy a harcon, mit édes otthonunkért s boldog jövőnkért folytatok, az Úr legyen velem!“ Bús árny borong a hitves homlokán: Boldog jövendő özvegyi ruhában, golyó ledönti drága testét és csordul drága vérkeresztség s nem lesz ott nője, hogy letörölhesse. Jobb volna menni és meghalni véle. — Bizony nehéz Gecsemáné tusája. Az apa szólt: „Kis kacsodat összetéve, szépen imádkozzál édes gyermekem“. Nem tudta mért sír s mégis sírt a gyermek. S midőn dalolta a menyasszony a bucsuzást, eszébe tartván: „Kiállók a kapujába, kibeszélgetem magamat vele utoljára“ — sírásba fűlt a nóta ajkán. És szólt az Úr tusázó fájdalommal: „Nem bírtatok imádkozni velem !“ Mögéje állt szerényen kedves magyar hazánk és szállott a nagy éjben megnyugvó szent imánk, Kárpát erdője meghajtotta lombját, Balatonon elcsöndesült a hullám, Alföld, Dunántúl és a bérces Erdély nyugodt lélekkel zengte égnek: „Atyám, ha el nem múlhatik e keserű pohár, ne az én akaratom, a tiéd legyen meg! “ * Elszállt Gecsemáné tusája. Ébresztő szózat zendült át az éjjen. „Keljetek fel, menjünk! Imé elközelgett, aki engem elárul!“ Á haza hangja volt ez. Ezer éves szép hazánké, melyet elpusztítani egész világ tört ellenünk. Nem egy tudós, de tudósok jelölték álnok csíkkal: „Fogjátok meg! Ez az!“ Kigyónyelvek sziszegtek a világba s a nemzetet, mely Balkán töröküzte népét keblén kövérre hizlalá, hazudták elnyomónak nagy nemzetek előtt. Térképet rajzoltak, amelyen letörték Kárpát bércét szent hazánkról, Erdélyt, a szabadság klasszikus, szent földét, bús Nagyváradot, Temesvárt, hol elbúsult magyarjaival Losonczy a nyugatért áldozta éltét, oláhnak adták, Bánát, Bácska fekete földjére, Sztáray zsoltártól zengő laskói dombjára, Adria hajójára Balkán zászlóját tűzték —, térképet, mely mint a hamis tanuk a Krisztus fölött ítélő törvényszéket, elámítottá a nemzeteket, kik nagyságukat a, mi — érettük való elgyengülésüknek köszönhették. És hangzott a halálba döntő kérdés: „Te vagy-é az igazság?“ A kérdőnek gyilok volt a szemében. S egy bús országnak, bajában is erősnek, Isten legszebb földjének, a mi örökre feledhetetlen és mindig visszasírt egész hazánknak, földi menyországunknak hegye, halma, síkja kiáltotta vissza a szent szót: „Én vagyok“. És ők halálra Ítélték. A nemzetre, mely századokon át tatár s török ellen annyit szenvedett, hálából hoztak tengerszenvedést.
