Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-03-21 / 12. szám
54. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. öttel több, mint az előző esztendőben; átlagos szám 43, a gyülekezetnek nem egész 7a része, az urasztalához járulásra felhatalmazottaknak kereken 7s része. Legtöbben voltak karácsonykor (59), legkevesebben újkenyérkor és újborkor (27—27), holott nem szabadna elfelejtenünk, hogy mi, földmivelő emberek, a szó igazi értelmében, Isten kezeiből nyerjük mindenünket, tehát illő volna iránta a legteljesebb mértékben leróni hálánkat s lelkünk javára állandó kitartással keresni a Krisztussal való találkozás drága és áldott alkalmait. A templomon kívüli egyházépítő munka az elmúlt évben is folyt lankadatlan buzgósággal. Vallásos estélyeinket hetenként megtartottuk, azonban egy szomorú jelenség majdnem elvette a munkakedvet; t. i. az a szomorú jelenség, hogy gyülekezetünknek alig 1/1Q része vett részt ezeken a hétről-hétre előjövő, felelősségteljes, előzetes munkával járó vallásos estélyeken, melyek idejövetelem óta, tehát immár Isten végtelen kegyelméből 12 év óta folynak. Azt mondottam, hogy majdnem; szándékosan mondottam így, mert mi, az igének egyszerű hirdetői, nem kedvetlenedünk el a részvétlenség miatt, legfeljebb a szivünk sajog jobban, hogy híveink az egy szükséges dolgot milyen kevésre becsülik, mert a lelkünk táblájára be van vésve az isteni parancs: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas, alkalmatlan időben!“ (Tim. IV : 2.)* A másik egyházépítő munka a bibliai iskola, mely a folyó 1926. évben ünnepli gyülekezetünkben 10 éves jubileumát. Nem mondjuk vasárnapi iskolának, mert szombaton szoktuk tartani. Az ok: presbiteri gyűléseinket rendszerint vasárnap délelőtt, istenitisztelet után tartjuk, délután pedig a gyermek lelke nem oly élénk, hogy lelki haszonnal dolgozhatnánk. Felhasználom az alkalmat s el akarom oszlatni egyházunk egyes tagjainak a biblia-iskoláról alkotott nagyon téves fogalmait, aggodalmait. Szülők ajkáról hallottam, hogy minek terheljük a gyermekeket még ezzel is. Hát kijelentem, hogy maguk a gyermekek tiltakoznának ellene, hogy ez teher volna! Sőt, amikor bármi ok miatt nem tudom megtartani, harmadik osztályos kis fiam tolmácsolja az egész iskola neheztelését, hogy miért nem volt meg a biblia;iskola? Mert miről van itt szó? Nem kényszerről ! Énekkel, imával kezdjük a dolgunkat. Egy bibliai részt felolvasok (vezérfonalam a „Fecske“) s a gyermek nyelvén elmondom. Akkor megkérdezem, ki tudja ezt utánnam elmondani. Csillogó szemekkel jelentkezik majdnem mindegyik, sokszor még az a piciny elsőosztályós is. Tízszer elmondjuk az aranymondást, levonjuk a következtetést, hogy a mi iskolai, egymásközti, otthoni életünkben hogyan viselkedjünk, hogy a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak szomorúságot ne okozzunk. Tanulunk újabb éneket, elmondjuk az előző órán tanult dolgokat s azt vesszük észre, hogy az az egy óra nagyon kevés s ha belekondul dolgunkba a déli harangszó, egy gyermek sem izgul, egy se készül s amikor kérdezem, hogy menjünk-e már haza, egy egész kórus zengi: maradjunk még egy kicsit, Tisztelendő úr! — Ha a szülők látnák gyermekeiknek, azoknak a drága lelkeknek édes boldogságát a bibliai iskolában, még maguk is azt mondanák: „jó nékünk itt lennünk, csináljunk azért három hajlékot“. (Luk. IX: 33.) Még bottal sem tudnám kiverni őket. Csak egy példát hozok fel erre. Decemberben egyik nagyobb fiú — gyermeknél könnyen megy az — a legkomolyabb dolgoknál mindig nevetett, nem tudott * A Ielkészi jelentés óta tartott négy vallásos estélyen a résztvevők száma 80—90 között váltakozik, tehát a gyülekezet majdnem 1/a része, ami végtelen örömmel tölti el lelkünket Î uralkodni magán. Nem vertem meg. Biblia-iskolában botot nem ismerünk. Felszólítottam, hogy „édes fiam, ha neked ez a dolog nem tetszik, elmehetsz haza. Sőt kérlek is, hogy menj el, mert nézd, a többiek sem tudnak figyelni!“ Az a nevető gyermek egyszerre elkezdett keservesen zokogni, hogy ne küldjem el, hiszen olyan jó itt lenni! Bocsássák meg, többet nem fogja a többieket botránkoztatni! Nem is tette meg azóta! — Ha van munka, melynek a jutalma azonnal ott van, ez a biblia iskola. S ha nem látunk is mindjárt eredményt, az a gyermeki lélek jó föld, első osztályú föld, megtenni majd bőséges gyümölcsét, ha mi nem érjük is meg. Amelyik szülő gyermeke jövőjét — ezt a földit is, meg ama másikat is — igazán szivén viseli, ha nem volna biblia-iskola maga kérné, nem, követelné, hogy legyen! — Higyjétek el testvéreim, anyagi gondokkal annyira befelhőzött életemnek legszebb, legdrágább, legboldogabb percei azok, amikor magam újra gyermekké léve ott ülök édes derűsen, áldott boldogan gyermekeink között a biblia-iskolában Jézus lábainál! Fazekas Mihály (Vége kÖV.) ref. lelkész. A megszentelődött ember. Irta: Szűcs Dezső. (Folytatás és vége.) Minő pokolbeli kép volna az, ha a jajszóra kacagás volna a felelet, a könnyezőnek gúnyos mosoly a válasz, az éhezőnek szitok a táplálék, a fázónak vaskos közöny a melegítő ruha, a szegénynek lenézés a segítő kar, a betegnek átok a párnája, az árvának örökös megaláztatás az osztályrésze, az özvegynek gyilkos újjongás a kisérő társa? Áz ilyen emberi élet meggyalázása volna annak a magasságos Istennek, aki méltán mondhatná el ekkor is az emberre: „Bánom, hogy teremtettem!“ Az ilyen emberi élet még csak egy kis szálát sem viseli magán annak a divinitásnak, amelynek lényege az örök isteni emberi visszaverődése, célja pedig az istenfiuság csodás világának megalkotása. Az ilyen emberi élet csak a gyomor élete; csak puszta kíméletlen, önző harc e földi világ javaiért; mindenkinek harca mindenki ellen, s ennek az életnek egyetlen darabján sincs rajta a lélek megszentelő, fényes jegye. Pedig attól a hatalmas mozzanattól fogva, mikor elhangzott a mennyei szózat : „Legyen világosság“ s az első súgarak áttörnek a világegyetemen és megindul az élet, a rend, a fejlődés — ki van jelölve az emberi élet határozott iránya, amelynek csúcspontja a mindenható Isten trónjának zsámolya, útja pedig maga a Megváltó. El tudom képzelni azt, hogy a tudományos kutatások alapján meghatározott, a szerves fejlődés során kivált ősi ember, az első igazi ember minő életfelfogással indulhatott el pályájára. Tudom, hogy az emberi eredet kérdésében az emberi tudomány és isteni kinyilatkoztatás eltérnek egymástól,* de azt határozottan állíthatom, hogy semmiféle filozófiai vagy természettudományi elmélet sem határozta meg fenségesebben, megragadóbban az emberi élet tartalmát és célját, mint épen a kinyilatkoztatás. A tudományosan meghatározott ős ember minden magasabb rendeltetésnek, nemesebb célnak tudata nélkül jár-kel a világmindenség nagy éjszakájában, nem érzi egy fensőbb isteni megbízatásnak lehelletét, az őt környező természeti világnak nagyszerű rendeltetését. Minden munkájának, fáradságos küzdelmének célja abban határozódik meg, hogy puszta érzéki létét fenntartsa — * Tudománya válogatja! Szerk.
