Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1926-02-21 / 8. szám

36. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1926.

nek igazságáért a konfesszorok készek voltak életűket is feláldozni.

Hiába lett volna az evangéliumnak prédikálása, ha annak igazságáról önfeláldozásukkal nem győzik meg a világot a hirdetők és a hivők. A keresztyénség hatalmas martiriologiuma mai nyugati műveltségünknek alapvető okmánya, mely nélkül nem értenénk meg saját korunkat és különösen nem azt, hogy miképen jutottunk kétezer esztendős fejlődés nyomán idáig.

Az „Acta Sanctorum“ azonban nem zárul le a Bollandistáknak befejezéshez közel álló gyűjteményével. Számtalan azoknak a „szenteknek“ serege, akik hitökről, meggyőződésökről vérük hullásával tettek bizonyságot még azzal az intézménynyel szemben is, mely magát a „szentek“ kizárólagos tulajdonosának tartja. Ezen nem hivatalos szentek, ezen sok részben kárhoztatott mártírok és konfesszorok sorába tartoznak a mi gályarablelkészeink is.

Felbecsülhetetlen az a nagy érték, mely a magyar nemzetre a protestáns egyházak működéséből származott a megtisztított evangéliumnak a hármas hegy és négy folyó téréin megindított prédikálásától fogva. A nemzeti nyelv étetrekelése, a nemzeti szellem magasra lobogása, a tudomány virágzása, az iskolák szaporodása: mind-mind az evangéliumi keresztyénség terjedésével, erősödéssel vannak összefüggésben. De nem kisebb áldás fakadt erre a hazára, erre a nemzetre a szabad intézményeknek a lelkiismereti szabadsággal kapcsolatos erősödése és a kötelességteljesítésnek, a fér-, fiúi erénynek ama csodás uralma által, melynek forrása az a tan, hogy egyedül hit által, Isten kegyelméből üdvözülünk.

Mindazok a javak, melyeket a protestántizmus hozott és biztosított a magyar nemzet javára, a XVII. század harmadik negyedében veszedelembe kerültek. Az evangélium ellen indított szörnyű ostrom kétségessé tette még azokat a szellemi javakat is, melyeket a valláson kívül szerzett a protestantizmus a magyar nemzetnek. És ebben a veszedelmes időben mutatták meg a mi gályarablelkészeink, a mi protestáns egyházunknak mártírjai és konfesszorai, hogy ami őket és elődeiket lelkesítette, nemzetnevelő munkára indította, az a megtisztított, a szent evangélium, melyért készek életüket is feláldozni. Dacolva minden kisértéssel, magukra véve minden szenvedésnek gyötrelmeit, szembeszállva a naponként fenyegető halállal, élő tanúbizonyságot tettek arról, hogy amit prédikáltak, azt az életnél is drágább, a hivő emberre nézve a lehető legdrágább kincsnek, a lélek üdvösségét biztosító igazságnak tartják.

Mi, a késő utókor emberei, hálás kegyelettel állunk meg emléküknél, mert nagy részben nekik köszönhetjük, hogy az evangélium mécse ki nem aludt e hazában, sőt világosságával ki vezette az útvesztő-sötétségben bolyongókat a nemzeti lét fényeskedő napvilágára. Hálával eltelve gondolunk a Gondviselésre, mely őket nekünk adta s általuk az örök igazságnak nemzetünk között való fennmaradását biztosította.

Pokoly József.

Kontra-szelekció.

Ribot azt írja „A lelki átöröklés“-ben, hogy a spanyol nemzetnek a XVII. századtól fogva bekövetkezett politikai és kulturális hanyatlása az inquisitió munkásságának, a vallás és lelkiismereti szabadság elfojtásának tulajdonítható, mely legbátrabb és legeszesebb embereinek tiz- és százezreit irtotta ki, ami megfordított kiválasztást (szelekció) jelent. Franciaország a Sz. Bertalan-éjen, majd később a nantesi ediktum visszavonásával legműveltebb, legderekabb, legbecsületesebb polgárainak : a hugenottáknak szintén százezreit pusztította el, illetőleg űzte ki hazájokból. A vallási és politikai zsarnokságnak ugyanezt az elvét követte Magyarországon is a jezsuita gyóntatóktól sugalmazott I. Lipót császár és király; mint XIV. Lajos, Lipót is az un roi, une fői elvet vallotta s Szelepcsényi érsek-primásnak szabad kezet engedett, aki a pozsonyi vértörvényszék elé idézte, a már eltérő hitöknél fogva lázadóknak tekintett prot. papokat és tanítókat, és börtönnel és gályával igyekezett őket az egyedül üdvözítő egyház kebelébe téríteni. Néhány év múlva Caraffa ugyanilyen vértörvényszéket állított fel Eperjesen s a börtön és gálya helyett kínpadra és vérpadra vonatta a prot. nemes urakat. A két vértörvényszék hazánkban is ezer meg ezer mély hitü, erős meggyőződésű és bátor lelkű magyar prot. embert irtott ki vagy tett földönfutóvá. Vájjon e kontraszelekció e több évtizedes munkája után — melyre a kuruc vezérek proscriptiója tette fel a koronát — lehet-e csodálkozni rajta, hogy a XVIII, század nálunk a hallgatás és hanyatlás százada lett?

Ma, két és fél századdal e szomorú korszak eltelte után Luther és Kálvin minden igaz hive csak csodálattal és hódolattal, hálával és büszkeséggel tekinthet fel a nagy hithősök alakjaira, akik ártatlanságuk érzetében az ő Megváltójuk hirdette igaz vallásért, miként az őskeresztyénség hitvallói, minden áldozatra, minden martiriumra készek voltak ! Igen, mi hódolattal és büszkeséggel tekintünk fel megdicsőült alakjaikra, — de vájjon mit érezhetnek biráik, hóhéraik utódai? Vájjon áthatotta-e már ezek lelkét az evangélium szelleme annyira, hogy fájlalják azokat az erőszakosságokat, amiket őseik 240—250 esztendővel ezelőtt más vallásu honfitársaik ellen elkövettek? S elég erős lelküek-e arra, hogy ezt a jobb belátásukat nyíltan is ki merjék nyilatkoztatni ?

Franciaországban az utóbbi 10—15 évből két kath. iró fejezte ki mély sajnálkozását a nantesi ediktum visszavonása és a hugenottáknak kiűzése folytán az országot ért nagy veszteség fölött: Bruneţi ere, aki úgy nyilatkozott, hogy „XIV. Lajos részéről súlyos és kettős hiba volt a Port-Royal elpusztítása és a nantesi ediktum visszavonása, mert ezáltal földöntötte azt a két legfőbb sorompót, mely akadályt vetett a szabad gondolkozás haladása elé“ (Le XVIIIme siécle), — és Victor Giraud, aki a nantesi ediktum visszavonását „a haza és a keresztyénség ellen elkövetett szörnyű bűnnek“ nevezte (Revue des deux Mondes, 1924 júl.).

Hát nálunk a kath. egyház történetírói vájjon