Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-02-14 / 7. szám
26. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1926. XXIV. És énekelték a CXVI. zsoltárt: Szeretem és áldom az Úr Istent. XXV. Theátei börtön roncstestü rabjai kőkemény lelkűkkel, háromszor az Istent napjában tisztelték. Hisztek-é a pápába? — kérdi tőlük a barát. Kinek feleiének: hisszük, hogy a pápa Rómában vagyon: de a pápába nem hihetnek; mert az apostoli hitnek formájában nem úgy vagyon: hiszek a pápába, hanem hiszek az Istenbe. Ennének örömest, de nincs mit. Mikor a a cégéres latrok ennének, mászkálnak vala a tömlöcben, hogy valami szilva vagy barackmagot, cipóhajat, hagymaszárat, dinnyehajat, halcsontot kaphatnának.; Hyacinthus Morus, gyilkosságért elitéit fogoly nótárius nézi és könyörületességgel viseltetik vala ő hozzájok, mintha ugyan tulajdon atyjok lett volna; adott, amit lehetett. Igen szereti vala Harsányi Istvántól tanulni, kiváltképen az igaz bünbocsánatról. És mivelhogy igen vádolja vala ötét megcselekedett vétkéről lelke ismerete, a „raboskodó szent“ igyekezi vala ötét csendesíteni, lévén egy új testamentoma, onnan keres vala sokat az ő vigasztalására. Vette is ez tanításnak hasznát, mert nemsokára halálos betegségbe esvén, így könyörög vala: irgalmas Isten, könyörülj rajtam. Mikor már halálán volna, monda: oh én tömlöcbe szenvedő Istvánom! ki visel már reád gondot, ha én meghalok, — nézvén könnyes szemmel Harsányi Istvánt. Kinek felele H. I. kicsordulván a könny szeméből: gondot visel az Isten, barátom Hyacinthe! Felele Hyacinth: igazán mondád: én bizonnyal tudom, hogy az Isten reád gondot visel, mert te igen jó ember vagy. „A kősziklán épült ház ostroma“ c. (Kocsi Gergő Bálint) könyvből vett emez idézetek alapján akartam én Főtiszt. Leik. Értekezlet a a gályarabok lelkét fölmutatni részint azért, mert nem illik, hogy ebben a jubiláris időben egyetlen gyűlésünk is lefollyon a mi „raboskodó szentjeinkre való emlékezés nélkül, részint azért, hogy az után a megnyitó gályarab-ünnepség után, amelyet legelőször az országban a Séllyei István traktusának, a pápai ref. egyházmegyének illett megtartani, az e. kér. lelkészértekezlete is indítékot adjon a győzelmes megszabadulás évfordulóján leendő dunántúli e. kér. ünnepének nemcsak minél szebbé teendő, hanem megfelelő határozatokat is hozó irányító munka kifejtésére. Amikor azonban nézem sorban, összefüggésükben ezeket az idézeteket lelkem előtt mindinkább nőnek — bocsáttassák meg nékem ez a mondás — szinte textusokká magasztosulnak, úgy érzem, hogy sem a tárgy iránt való szeretetemmel, sem az én, a tárgyhoz méltatlan irói készségemmel, de a legmagasabb irásművészettel sem lehetne a gályarabok lelkét tökéletesebben megfesteni, mint a velük szenvedett pápai tanár müvéből való idézetekkel. Leborulok a kegyelmes Isten előtt, aki méltatlan nemzetünket ily lelkekkel fölmagasztalta. Feledhetetlenül zeng füleinkben a megszabadultak éneke: „Szeretem és áldom azúr Istent!“ Gályarabok, kik Isten előtt való vétkeikben látják a méltatlan vádak alapján rájuk zúdított pokoli szenvedéseket, akik azért könyörögnek, mert félnek, hogy gyöngék lesznek a pokoli szenvedések elviselésére s kárt tesznek erőtlenségükkel a Krisztus ügyének, kik Istennek ajánlották szeretteiket s szörnyű leromlásukban is örülnek a hűségnek, melynek fénye könnytől ázott szemükben felragyog, akik siratják, s atyaként féltik a szenvedésre előbb elhurcolt augusztánus testvéreket, akik nagy boldogtalanságukban a subscribált 17 tót papot boldogtalan hitszakadéknak nevezik, akik Dávid zsoltáraival könyörögnek s minden szörnyű nap estvéjén boldogan adnak hálát, hogy állhatatosságukat az Isten megőrizte, akik összebeszélnek, hogy örömest halnak meg, ha azért kell meghalniok, mert a pápa istenitiszteletén semmi módon részt nem vesznek, akik tudják, mi a bálvány és ismerik az igaz Istent, akiknek halódói is állhatatosságra intenek s az ő Urokban boldogúl halnak meg; akik megalázottan is csillagmagasságből verik vissza legtudósabb jezsuiták földi tudományának lidércfényét, akik lesujtatva is fölemelik hitük magasságába ragadják a velük raboskodó fogoly lelkét; akiknek a szabaduláskor nincsen sokszavuk, nincs fájó könnyük a méltatlan szenvedéseken, csak öröm, csakr ének az ajkon, a szívben: „Szeretem és áldom az Úr Istent!“ — ezek a világtörténelem legnagyobb hősei közé tartoznak. Ne szóljon velük kapcsolatban senki „szegény prédikátorokról“. A magyar nemzet lelki ereje a gályarabok lelkében dicsőítetett meg. (Vége.) Lelkészi szolgálati napló. A D. P. Lapban már volt szó, a lelkészi szolgálati naplóról, melyet Uray Sándor debreceni lelkipásztor szerkesztette és amelyet a debreceni egyházmegye kötelező használatra elfogadott. Erről akarok néhány szót szólni a kis egyházakban szolgáló lelkészek szempontjából, mert a nagy egyházak lelkészeinek véleményét kifejezi az a határozat, mellyel azt a debreceni egyházmegye elfogadta, azaz szükségesnek ítélte. A nagy és kis egyházak lelkipásztorainak egy és ugyanaz a munkaköre, azzal a különbséggel mégis, hogy a nagy egyházakban a lelkészi szolgálat terhesebb, lekötöttebb és bürokratikusabb, mig a kisebb egyházakban a lelkész kevésbbé van a hivatali iroda hivatalos óráihoz kötve naponként. Innen van, hogy jelentékeny azoknak a lelkészeknek a száma, akik irtóznak az iroda lekötöttségétől, az aktától és a rubrikától. És mintegy hallani vélem ezeknek ajakáról a felhördülést, hát ez meg mi ? Hát bakfisok vagyunk-e mi, hogy naplót vezessünk? Értem lelkésztestvéreim lelketek szent felháborodását, hiszen a Mester is felháborodott a jeruzsálemi templomban látottak felett, de talán ezúttal mégsem jogos az, mert az ábrándos lelkű bakfisok naplója rendszerint hét pecsétes titkot rejt, az magánhasználatra, ez pedig hivatalos használatra, a nyilvánosság számára való lenne. Erről a szerkesztő Uray azt mondja az előszóban, hogy ő, több mint 20 év óta vezette már saját használatára és hogy a hosszú idő tapasztalata és a debreceni lelkészek jó tanácsa alapján állította össze. A szerkesztő meg van győződve arról, . . . „hogy csak egy pár hónapi napló vezetés után, mindenki örömét fogja abban találni. Olyan lesz ez a mi kezünkben, mint egy lelki térkép, melyen eleven zászlócskák fogják jelezni hadállásainkat. . . Kifelé pedig erős paizs lesz kezünkben a napló, — azokkal szemben, akik a lelkipásztori munkát lekicsinylik s minden pillanatban készek velünk szemben a gáncsvetésre. — A hűséggel végzett munka sohasem fél az ellenőrzéstől; nos adjuk kezébe naplónkat örömmel egyházi elöljáróinknak majd, amikor szükség lesz rá“. A rovatok: Kettőslapon egy-egy hétre szánt ivoldal. Az 1-ső függőleges rovat a hó és nap-é, a 2-ik a templomi és liturgiális szolgálaté, a 3-ik Belmisszió. Cura pastoralis. Katekhesis-é, a 4-ik Contemplatio. Bibliatanulmány. Irodalmi tevékenység, 5-ik Administració, 6-ik Megjegyzések rovata. A beosztás és rendeltetés ismertetése után, most
