Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-12-19 / 51. szám
Harminchetedik évfolyam. 5L szám. Pápa, 1926 december 19. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ...................—-.......................--......... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ...................................-........................... .............................—-------------------------- FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. -.............................................——-............... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZJÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- A / FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ®*®í a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLÁMÁCiOK INTÉZENDŐ«, a Pápai Kollégiumi Lapok. Úgy érzem, hogy ez a vállalkozás megérdemli, hogy lapunk vezető helyén szóljak róla. Lelkes tanárok, akik érzik nevelői feladatuk komolyságát, akik a jövőbe nézve látják, ‘hogy csak úgy lehet diadalmas életet élni, ha a mai diákság valóban megvalósítani igyekszik az Alma Mater homlokzatán olvasható felírást: „Istennek, hazának, tudománynak“, — nem kiméivé munkát és fáradságot lapot indítottak a kollégium volt és mai diákjai számára. Ilyen irányú kezdeményezésekkel a múltban is találkozunk. Nem rég került főiskolai könyvtárunkba a Rózsa címet viselő kéziratos újság 1836—37-ből, mely felirata tanúsága szerint „szépművészeti folyóirat volt a pápai református tanulóifjúság próbadolgozataiból“. Jakab Lajos a hetvenes években gyorsirólapot indított, a nyolcvanas években két esztendeig élt a Nefelejcs, melyet Antal Géza, jelenlegi püspök urunk szerkesztett és három esztendőn át jelent meg Borsos István és Fülöp József szerkesztésében a Pápai Ifjúsági Lap. Hisszük, ez a most útnak indult lap nem ily rövid életű lesz. A régiek tiszteletre méltó diákvállalkozások voltak és ez megpecsételte sorsukat: mihelyt a buzgó munkások, a jótollú irók, az áldozatkész szerkesztők és kiadók befejezvén tanulmányaikat, elhagyták az iskolát, a lap nem tudott fennmaradni. Aki egy iskola életében maradandót akar alkotni, annak számolnia kell azzal a sajátos jelenséggel, hogy a diákság folyton változik. Nagy, hatalmas folyam a diákság, mely minden évben újabb és újabb hullámokat bocsát ki magából. Minden szeptember új nemzedékeket hoz, hogy néhány év múlva azok is tovaszálljanak, ki az élet zajgó tengerére. A mostani vállalkozásnál már előre biztató körülmény az a tény, hogy a szerkesztőség tagjai tanárok, akik emberi számítás szerint évek hosszú során át vé gezhetik a megkezdett munkát. A lap tartalma és beosztása is a célnak teljesen megfelelőnek mutatkozik. Az előfizetők számának állandó növekedése is azt bizonyítja, hogy tényleg meglevő szükség kielégítéséről van szó. A jó Isten gazdag áldása legyen az új lapon. Az 0 szent Lelke hassa át és irányítsa a szerkesztőket és írókat, hogy rendeltetésüket híven betölthessék, hogy hathatósan közremunkálhassanak egy mindnyájunk által várt, hitben merész, tudásban gazdag, testben erős diáknemzedék megjelenésében. P. J. I Leánykálvineumi estélyre.* Olyan lélekbemarkolóan, olyan könnyet fakasztóan zokogtak a harangok! Ott volt a koporsó körül a falu apraja, nagyja, ott voltak a más vallású testvérek is! S ott állott a koporsó mellett halotthaloványan, könnyben úszó szemekkel, összeroncsolt lélekkel az özvegy, a három ártatlan árva, a megdöbbent rokonság. A közönség körében szem nem marad szárazon, s a csillogó könnyeken át a részvét meleg tekintetével simogatják azt a négy árva lelket. A koporsóra tekintve mindegyik tud a benne pihenőről valami jót, valami szépet mondani! Hogyan tudott sokszor ott a szószéken beszélni, szinte belelátott a lelkűnkbe, szinte belemarkolt a szivünkbe, hogy ezt a sokszor zúgolódó, akaratos, makacs szivet erőszakkal vigye oda a Krisztus trónja elé, az ő drága Léikéből kiáradó fény áldott melegségére. És hogyan tudott vigasztalni ott a koporsó mellett, óh hogy csitult a szivünk fájdalma, mikor szólott az Istennek csodálatos, drága kegyelméről, arról a sokszor tagadott, de talán még többször óhajtott gyönyörűséges másvilágról, mintha csak annak ragyogó fénye mosolygott volna csillogó szemében ! És milyen szolgálatra kész volt mindenkivel szemben, nem mehetett hozzá még a legszegényebb se, hogy igaz ügyében ne mozdított volna valamit! Mennyi szeretet volt a keze fogásában, mennyi melegség a tekintetében, hogy meg tudott becsülni minden embert! (Óh, ilyenkor versenyezni szoktak az emberek az elismerésben.) De ím, a suttogás egyszerre megfagy az ajkakon, amint felzokog az ének: „Elmégy, elmégy Jézus szolgája, ütött az elválás órája, zokogva fog teveled kezet, ez a kesergő gyülekezet, sír a nyáj a megvert, árva pásztorát látván elzárva! “ Ezután elhangzik az ige, fölszárnyal az égbe az imádság, leszáll a föld gyomrába a porrá lett test, még egy tekintet a fölhantolt sírra, még egy utolsó Istenhozzád s a nagy résztvevő gyülekezet csendesen eloszlik, megy ki-ki haza a családi hajlékba. Hát ti négyen, mit álltok ott tovább is amellett a sirhalom mellett? Nem veszitek észre, hogy nőnek az estéli árnyékok, hogy emelkedik onnan keletről mindig feljebb és feljebb a sötétség? Miért nem siettek most már ti is? Hát nem hallod, te édes anya, legkisebbik gyermeked szavát: „Anyuskám, én úgy félek, menjünk már haza!“ Haza?! Óh most tör csak föl a kesergő zokogás annak a halotthalvány arcú édes anyának a kebeléből: Haza ?! Óh milyen jó volt máskor úgy temetés után hazamenni az édes otthonba, a lámpa fénye * Felolvasás a felsőörsi ref. egyház 1926. évi december hó 12-én tartott leánykálvineumi estélyére. (Az amúgy is gazdag műsor miatt azonban a programmból kiszorult.)
