Dunántúli Protestáns Lap, 1926 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1926-09-19 / 38. szám
Harminchetedik évfolyam. 38. szám. Pápa, 1926 szeptember 19. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ..........................-........................................... FŐSZERKESZTŐ : DR. ANTAL GÉZA PÜSPÖK. ....................................................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- * FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. cd Dr. Balogh Jenő főgondnok megnyitó beszéde 1926 szept. 15-én. Főtiszt, és Nagymélt. Egyházkerületi Közgyűlés! * I. A négyszáz esztendős múltnak és — hiszem a kegyelmes Istent — a bizonyára sok ezer éves jobb magyar jövendőnek határmesgyéjén visszaszáll a lelkem arra a szomorú korszakra, amelyet szegény hazánk a „nemzeti nagylétünk nagy temetőjének“ terén vivott ütközet után átélt. Magának a gyászos emlékű csatának történetében még vannak lélekemelő mozzanatok. Megrázó, de egyúttal felemelő, hogy daliás ifjak, maga a nemes vezér, a derék szerzetes, akit akarata ellenéibe késztettek, hogy a kétségbeesett feladatot vállalja és akit nem ócsárolni, hanem megérteni és nagyrabecsülni kell és vele együtt annyi főpap, főúr és nemes a biztos túlerővel szemben végső elszántsággal életét áldozta a hazáért, hogy megmentse a nemzet becsületét. A nemzetnek szine-java életének feláldozásával teljesítette kötelességét. De a hazáját szerető magyarra nézve a csatavesztésnél még győzelmesebb, hogy — habár Európa keletén a XV. századig hazánk volt a legnagyobb állam, amely külellenségtől megtudta magát védeni, — ez a szegény ország néhány évtized alatt fiainak hibája és gyengesége folytán mennyire sülyedt. Nagy Lajosnak és „világverő“ Mátyásnak egykori birodalmában hányán voltak, akik kivonták magukat a kötelességteljesítés alól! Nemcsak a túlerő, nem is egyedül a meg nem felelő vezetés; már hosszú évekkel előbb a nemzeti védelem elsőrendű kötelességének lelkiismeretlen elhanyagolása ; turáni fajunknak ördögi átka: a pártos belviszály és a nagy egységes nemzeti kötelességeket háttérbe szorító destruktív tényezőknek egész sora segítették elő a nemzet bukását. Ott voltak akkor is: az önérdek, vagy egyes csoportoknak silány aprócseprő érdeke, az irigység, egyeseknek és pedig a nemhivatottaknak a nagyravágyása, vagy éppen jogtalan törtetése a hatalom után, az egyéni gyűlölet, a Fortunatus-féle kalandoroknál a pénzvágy és a többi anyagi szemppnt. És sajnos, habár a „hősvértől pirosult gyásztéren“ nem a „nemzet“, hanem az oda gyűlt elégtelen hadsereg veszett el — évtizedekig, sokan ezután sem teljesítették hazafias kötelességeiket. Nem akadt sem államférfi, sem hadvezér, aki tehetségével és akaratával a nemzetet egyesíteni tudta volna. Akik vezetésre szóba jöhettek, jobban gyűlölték egymást és inkább áhítoztak földi méltóságra, mintsem, hogy egyéni érdeküket a hazáért feláldozták volna. • így következett be az országnak három részre | $ osztása; kevesebb maradt belőle magyar, mint amenynyit az igazságtalan trianoni béke nekünk most meghagyott és a nagy rész 160 esztendőre „rabigát vett vállára“. És négyszáz éven át azóta is mennyi szörnyű csapás érte ezt a tragikus nemzetet és mennyi szenvedést álltak ki elődeink! Elvonulnak lelki szemeim előtt — hogy csak egykettőt említsek —, az idegen uralkodóknak és az osztrák kormánynak abszolutisztikus és centralizáló törekvései, amelyek oly sokszor megújultak; — a vallási üldözések és ezek közt a szegény gályarabok szenvedései; a kegyetlen olasznak, Caraffának és a hozzá hasonló többinek vérlázító visszaélései és ítélkezés neve alatt űzött gyilkosságai, a nemzeti érzésnek elernyedése, nemzetünk elmaradása a nyugat haladásától; majd 1848-ban a bécsi kormány és a kamarilla rút ármányai, a szabadságharc nehéz küzdelmei és e dicső években is a vezérek viszálykodása, Világos, Haynau vérengzése, az abszolutizmus kora és annyi más! És nem lehet elfeledni: novemberben lesz tiz éve, hogy elment a minden élők útján a nagy államférfi: az aggastyán és bölcs király, aki annyi század áldatlan küzdelmei után megértette, hogy ezt a nemzetet sem idegen államba beolvasztani, sem önállóságától megfosztani nem lehet, akinek megkoronázásától kezdve csaknem félszázadon át hazánk örvendetes és dicsőséges fejlődésnek indult és akit halhatatlan emlékű főgondnokunk egyik legszebb levelében (gr. Tisza István öszszes munkái 4. sorozat Levelek II. kötet, 1914 december 31-iki levél) „atyai jóakarójának“ nevezett. Mig a nemzet létéért vivott óriási védelmi háborúnak első éveiben dicsőség volt magyarnak lenni, mig hadvezéreink tanúskodnak róla, miként lángoltak fel a harctereken a magyarnak dicső katonai erényei, addig 1917-től fogva itt a „mögöttes országrészben“ már megindult a lassú elernyedés, azután jött a szörnyű összeomlás, majd az azt követő borzalmas hónapok és hazánk szétdarabolása. Toliam hegyével megtudnám jelölni, miként jelentkeztek ebben a korban ismét az újabb Mohácshoz vezető tényezők: irigység, gyűlölet, törtetés a hatalomra, a hadsereg szétzüllesztése és a többi tényezők! II. Főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés ! Ha kishitüek végig gondolják mindezt a sok gyötrelmet, szenvedést és katasztrófát, talán aggódva gondolnak majd arra, mi érheti még a mi gyermekeinket és unokáinkat? Pedig el kell űznünk magunktól „a kétségnek rémes árnyait“, mert sok-sok „jelu mutatja, hogy a nemzetek sorsát intéző isteni Gondviselés időről-időre azért sújtja nemzetünket, hogy azután megtisztulva felemelkedjünk, de a Mindenható kegyelme a csapások után gondoskodik szabadítóról, nagy férfiakról, példaadó, I kitűnő magyarokról és nemzetünk újabb fejlődéséről.
