Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1925-03-15 / 10-11. szám

34. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1925.

közös emlékek táplálták és erősítették egymás iránti szeretetüket, mikor később újra öszekerültek. Ezután fejlődött ki köztük az a barátság, mit szeretnek sokan a Goethe és Schiller baráti szövetségével összehasonlítani. A hasonlat addig a pontig, amíg egymás oldalán, egymás munkásságát sarkaló, egymás terveit megbeszélő, közös irodalmi irányt követő poétákról van szó, helytálló lehet, de elveszti hűségének jellegét akkor, mikor arra a termékenyítő hatásra gondolunk, am;t az életbenmaradottra korábban elköltözött barátja élete további folyamán gyakorolt. Goethe lelkében Schiller örökké ragyogó emlék, de csupán emlék és semmi egyéb. Jókai számára Petőfi mindazok közül az események közül, amiken a forradalom lázas napjaiban, de élete későbbi folyamán is keresztül ment, a legnagyobb, a legmélyebb benyomású, feledhetetlen élemény, mely végig kiséri őt egészen a sirig és költői alkotások egész sorára inspirálja.

Petőfivel együtt válik hősévé a márciusi napoknak is. Az a rideg és célzatos történetírói irány, mely mintha a minden áron való eszményrombolást tűzte volna ki céljául, kicsinyíteni szeretné újabban e napok, s a napok napjának, március idusának jelentőségét. Kétségtelen, hogy az országot arra a nagy változásra, mely néptömegeknek az alkotmány sáncaiba való befogadását, a gondolatszabadság biztosítását s mindazt, ami még a Petőfi és Jókai vezetése alatt álló ifjúság 12 pontjában benne foglaltatik, hozta magával, Felsőbüki Nagy Páltól kezdve egész Kossuthig kitűnő államférfiak hosszú sora készítette elő, de hogy az ifjúság merész fellépése, mámoros lelkesedése siettette ennek bekövetkezését, azt soha semmiféle átértékelő történetírás megcáfolni nem fogja. És nem főkép azt sem, hogy az a heroikus erőfeszítés, ami ezután következett, egy ezeréves nemzet történetének örökre legdicsőbb fejezete marad. És Jókait ott látta Pest, ott látta a szabaddá vált sajtó tükörében az egész ország az élen ragyogni. És hű maradt önmagához a nagy küzdelmek idején is. Politikai elhatározásai — ki csodálná ezt abban a fergeteges viharban — nem állandó természetűek. Az udvar által ellenünk lázított nemzetiségek, az alkotmány elkobzásával szemben a kardban találta ő is az egyetlen menedéket. Mikor a kard legdiadalmasabban villog kezünkben, a mérséklet hangját hallatja s a dinasztiával való kibékülés szükségét és lehetőségét hangoztatja. De mikor a szakítás mégis bekövetkezett, akkor ezt a tényt úgy fogja fel, mint felséges itéletmondást, mint a kétségbeesés ultima ratio-ját, mint ha „a vérig ingerelt bika ellenségét hatalmas szarvával a felhőkig veti“. Belejátszott véleménye megváltozásába annak divinatorikus megsejtése, hogy az orosz invázió, mely feltartóztathatlanul közeledett felénk, az uralkodók között már sokkal előbb régen el volt határozva, semmint az országgyűlés a trónfosztó rezolucióra elszánta volna magát.

És bekövetkezett azokra, akik igazak és magyarok maradtak, a rettegés és üldöztetés korszaka. Mint majdnem minden magyar írónak, neki is félnie kellett az önkény boszujától. Egy szerető és erélyes asszonynak, az urához méltónak bizonyult hitvesnek, sikerült csak a költőt megmentenie, addig rejtve tartania, mig a vérengző boszuállás első szörnyű periódusa véget ért. És még akkor is, mikor az ember Jókai egy álmenedéklevél oltalma alatt már biztonságban volt, az írónak Sajó neve alatt kellett lappangania. De hogy ki az a Sajó, azt az ő keze vonásán, az ő stílusán, az ő utolérhetetlen képzelő erején, az ő — még allegorikus formákban is, mikor magyar eseményeket

spanyol földre helyezett át és a zsarnokság ellen küzdő mórok lettek a szabadságukért küzdő magyarok

— az ő minden történetéből kisajgó honfibánatából azt mindenki kitalálta.

Sőt aztán egy másik időszak, amikor már ismét Jókai lehetett Jókai. És ez az a két évtized, mely mindenek felett legdicsőségesebben ragyogtatja az ő életének nemzete életével való szétszakíthatlan egybefonódását. Visszaidézvén nemzete szeme elé azt a múltat, melynek ő maga szemtanúja volt, dicsőséget és nagyságot hirdetvén akkor, mikor megaláztatás és elnyomás volt a részünk, vigasztalója volt nemzetének, hitének fenntartója egy jobb időre. Mikor aztán az általa megalapított Honban nyíltan is fel mert lépni az abszolutizmus ellen, akkor elkésve bár, de neki is meg kellett ismerkednie azzal az intézménnyel, melyet az osztrák hatalom — csak a toll bajnokairól szólva

— a Bacsányiak, Verseghyek, Tompák és Czuczorok elnémítására próbált már annyiszor s oly sikertelenül felhasználni, megismerkedett a börtönnel, négy teljes hónapig sínylődött benne.

Midőn aztán a hazánk határain kívül történtek, olasz és porosz vereségek meggyőzték az uralkodóházat arról, hogy számára az egyetlen megélhetési lehetőség az alkotmányos Magyarország, mikor elérkezett az a kor, hol az előbb üldözöttre és bebörtönzöttre királyi kegy s ami értékesebb ennél, mert gyöngédebb, nemesebb, költőibb, megértő királynői hála sugárzott alá, akkor Jókai a munkáját szabadon és nyugodtan folytató nemzet körében a munkások legmunkásabbja gyanánt dolgozott tovább hazája felvirágoztatásán, hírének, nevének emelésén. Munkás nemzete körében késő agg kora ellenére is a munka köréből szólította őt ki a halál s utolsónak maradva abból a titáni sorból, mely eget vívott és eget teremtett számunkra, azt az eget, melyen örök dicsőségben a költészet napja ragyog, a mi körünkből, ma is élők közül, költözött át a halhatatlanságba.

*

Aki így élte által egész életét, akiben két emberöltő" öröme, búja, gyönyöre, kínja, vágya, reménye öltött testet, aki a nemzeti lét részesévé nem csupán születése és neveltetése, de azzal összeforrott egyénisége és tettei által is lett, annak hivatottságát arra, hogy nemzeti missziót töltsön be költészete által, kétségbe vonni nem lehet. Az a kérdés csupán, hogyan töltötte be a hivatást, amelyre rendeltetett?

Megállasz a könyvtár előtt és elámul szemed. Hatalmas száz kötet nagy lapokkal, ivek százaival, rajtok rajzok, elbeszélések, regények, versek, drámák, terjedelemre annyi, amennyi egyik-másik balkáni náció irodalma összességét felülmúlja s ezek itt mindmind a Jókai művei, azaz még hiányosak is, mert a költő megrostálta őket, csak azokat adta ki egységes alakban, amiket kiforrottabb kora méltó alkotásainak ismert el. De így együttesen Jókai összes müveit legfeljebb magánemberek könyvtárában találhatod fel. Nyilvános könyvtárban egyidejűleg legfeljebb egy-egy müvét ha megkaphatnád. Kézről kézre járnak azok s aki egyszer kezébe vette valamelyik kötetét, nem tudja abbahagyni, mig végére nem jutott. Könyvtárforgalmi statisztika van róla, hogy ma, amikor Jókai óta az irók egész légiója lépett fel s a nemzet fejlődésének a világháború előtti zavartalan korában a nyomtatott művek a múlthoz képest ki tudja hányszorosra hatványozott számban jelentek meg, Jókai ma is a legolvasottabb írónk, sőt ezzel keveset mondottunk, olvasót-