Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-01 / 8-9. szám
30. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925. ref. gyülekezeteink egyházi, vallásos és erkölcsi életéről, amely az utóbbi időkben szinte divattá vált, Írásban és élőszóval közszemlére tétetik: mely szerint az a régi, nagyértékü aranygyertyatartó már csak az Apocalypsis lapjain található fel, a valóságban minálunk a roncsai is alig láthatókb a nagy, lélekölő, nemzetrontó bűnök választóvize úgy megoltotta azt. A bajok előtt szemet hunyni oktalanság; a valódi bűnök leplezgetése bűnrészessé tesz. Különben is olyan parázs az a leplezgetett bűn, amely a takaróját mindig és menthetetlenül kiégeti. De hát a Sodománál még nem vagyunk és nem is leszünk. Az az arany most is meg van és arany az most is! A mi magyar református népünknek a lelke nagy értékeknek a kincsesháza, még ha az elmúlt évtizedek erősen materiális világnézetének a forgószele homokréteggel, a legközelebbi évek vérzivaratai iszaptakaróval fedték is be azt. A magyar református nép nem vallástalan, gyülekezeteink nem istentelenek. Konkoly mindig volt és lesz is a buzavetésben, szemét a garmadában. De ennek a vetésnek, ennek a garmadának a jellegét még nem a konkoly és szemét, hanem az értékes, acélos búzaszem adja meg. Bizonyos az, hogy a mi gyülekezeteink életét, lelki világát bármilyen szép ideáknak, bármily tetszetős nyugati példáknak a képére és hasonlatosságára nagy hirtelenséggel átformálni nem lehet. Az ázsiai pusztaságok tüzes napjának a bélyege még mindig ott van a mi magyar népünk lelkén ; nehéz lesz s mindenestől kár is volna azt onnét letörölni... De még azt is nehéz megállapítani, hogy az egyháztagok között is ki a jó, ki a rossz. Van az én gyülekezetemben egy vagyonosabb, öreg ember. Évtizedek óta ott látom az istenházában vasárnap is, hétköznap is, az úrvacsorával élők között is mindig ott van; énekel, imádkozik, hallgatja az Igét; pontosan lerója az egyházi közterheket, érdeklődik a vallásos iratok iránt: de soha még nem hallottam, hogy ez az ember valaha valakiről jót mondott volna, gyermekeit pedig halálos ellenségévé tette egymásnak... És ismerek egy másik embert, akinek valamikor valami pőre volt az egyházzal s akkor elszokott a templomtól. Sokszor igyekeztem már a lelkére beszélni — hiába: szinte kerüli az istenházát. De bizonyosan tudom, hogy reggelenként a kis unokáival együtt énekel, együtt imádkozik s nagy szeretettel vezeti amaz Örökkévaló közelébe. Ezek pedig nem költött alakok, hanem élnek. Melyik hát a jó református, a jó keresztyén? A mi gyülekezeteink nem angyalokból, de nem is ördögökből alkotvák. Az a bizonyos „maradék“ azonban mindenütt meg van — s a kegyelem Ura egy igazért könyörült az egész bűnös világon. Igaza van a püspöki jelentésnek: rossz gyülekezet nincs! És az is igaz, hogy mi papok, többé-kevésbbé mindnyájan rosszak vagyunk és oktalanok. Nem a gonosztevőkről szólok; nem is azokról, akik mióta a palást megérintette a vállaikat, eleitől fogva csak az ajkaikkal és kezeikkel végezték a szenteknek szolgálatát, a szivük pedig távolabb volt tőle, mint ama bizonyos nemzetségé a Krisztustól. Nem! De mérjük csak meg magunkat, még a legjobbakat is közöttünk, mérjük meg azzal a nagy, de egyedül igáz mértékkel, az Írásnak a mértékével!... Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem és az egész nép előtt megdicsőíttetnem ... Aki szereti atyját, anyját, fiát, vagy leányát jobban mint engem, nem méltó hozzám... Aki én utánnam akar jönni, tagadja meg magát és úgy kövessen engemet... Imé elbocsátalak benneteket, mint bárányokat a farkasok közé; legyetek szelídek, legyetek okosak ... Ti vagytok a földnek savai, ti vagytok a világ világossága!... Ez a mérték, testvérek ! Ki hát a jó pap, ki hát a bölcs pap ?... Azt Isten pedig azt míveli, hogy mind akarjuk, mind pedig véghez is vigyük a jót. Csak törekednünk, futnunk lehet, — de kell is a cél felé. A lehetőség sincs elzárva előlünk. Akarunk-e dolgozni, küzdeni az Isten országáért; akarjuk-e a mi magyar református népünk lelke mélyén még mindig ott rejtőző szinaranyról lefejteni azt a rárakodott por- és iszapréteget, hogy ismét régi káprázatos fényében ragyogjon az? Akarunk-e jó papok lenni, okos papok lenni ? A müveit világ sajtója tele van egy hindu prófétának, szabadsághösnek, Mahatma Gandhinak a nevével, jelszavával. Ez a jelszó: non violence, — önkéntes szenvedés. Csudálatos, hatalmas jelszó, de nem új; nekünk legalább nem szabad, hogy* új legyen. Végigragyog ez az egész új testamentumon — a betlehemi jászoltól a golgotái keresztig; a keresztyénség történetén a máglyák és gályák minden mártírjáig. Mi büszkén valljuk magunkat az apostolok utódainak, a gályarabok örököseinek. Tudunk-e azok lenni a hűségben és kitartásban, a tűrésben, a lemondásban, a szenvedésben is, — hisz ez is a mi örökségünk ? Az a szabadsághös fanatikusan hiszi, hogy e jelszó alatt, ennek a hatalmával letördeli nemzetének lábáról a rabbilincset s a brit világbirodalmat kiveti sarkaiból. Hát mi ne tudnánk-e diadalmaskodni a hitetlenség és bűn felett, hogy a mi népünk szent és királyi papság legyen,— a mi munkánk, áldozatunk, szenvedésünk által? Tudunk-e lenni jó papok, okos papok? Mi szakadatlanul hirdetjük az igét, az élő Istennek elegyítetlen beszédét — és magunk is úgy látjuk* mások is azt mondják, hogy ez nem elég, hogy valami még hiányzik. Hát ne hiányozzék! Építsük fel és állítsuk oda gyülekezeteink elé — az ötödik evangéliumot, a mi életünket, a négy evangélium örök igazságainak, parancsolatainak testet öltött valóságát, ezt mindenki el tudja olvasni, mindenki meg tudja érteni; ez lesz az az Istennek tetsző élő, szent és igaz áldozat, mely a Krisztus által minket is megtart s az igazságra másokat is elvezérel!... Tudunk-e lenni jó papok, okos papok? Minden fórumon azt hirdetik, hogy a hitetlenség, mint özön áradt el e széles világon. Mi megállhatunk,
