Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1925-02-01 / 4-5. szám

1924

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

17. oldal.

történetére. II. József alatt több helyen épülhettek hát templomok. Említettük, hogy Jókai milyen sokra becsüli II. Józsefet. De kifogásai is vannak ellene. Megengedte a kálvinistáknak, hogy templomot építhettek, „de már ugyanannyi erővel azt is megengedhette volna a császár, hogy templomaink ajtajai az utcára nyíljanak s harangot is vehessünk magunknak . . . így most a káposztás kerteken kell az istenitiszteletre járni s harang helyett deszkát kalapáltat a pap híveinek“. (Rab Ráby.)

Hogy mennyire belegyökeredzett Jókai leikébe az a vallásos tradíció, amelyben fölnövekedett, mutatja az, hogy micsoda mély beleérzéssel Írja le regényeiben a református egyházak régi állapotát, szertartásait, szokásait, belső életét, micsoda tökéleteset tud alkotni néhány református tipus, egyháztag, presbiter, vagy lelkész alakjának megrajzolásánál. Mindez az ő lelkén szivárog át úgy, hogy sokszor őt magát látjuk, sokszor az ő egyéni megjegyzéseit és felhevüléseit olvashatjuk. Szinte előttünk áll Jókai fantáziájának finom intuíciójával megrajzolva őseink élete, vallásossága és hithüsége, a gyülekezetek belső állapota. Ha ezeket olvassuk, szinte kisért az a gondolat, hogy ha valami kafasztrófa következtében kiveszne a magyar földről a kálvinista élet, de megmaradnának Jókai művei, akkor ezek alapján vissza lehetne azt állítani a maga eredeti tisztaságában és nem hiányozna abból a legkisebb szertartás, a legegyszerűbb kegyességi gyakorlat sem. Még az énekeink jó részét is megtalálnánk. Mindenek felett pedig előttünk állana az az élet, amelynek megvalósítása, újra megélése ma is olyan sok léleknek imádságos vágya. Jókait így a történeti kálvinizmus regényírójának is lehetne minősíteni. Ezzel evangelizáló tényezővé is válik, mert mikor alakjait látva összehasonlítjuk azok hitét és lelkivé magasztosított életét a jelen közönyével és durva anyagiságával, akkor feltámad lelkűnkben a szégyen, a lelkiismeretfurdalás, a vágy az után az élet után, amit apáink örökül hagytak ránk. Csak vázlatosan, mintegy tájékozásul az utána keresőknek, lássunk néhány vonást.

Megfigyeltük már, hogy milyen melegen ir Komáromról és az ottani hívekről. Ugyanez a melegség és beleérzés jelentkezik nála, mikor Debrecenről ir. Példakép állítja elénk ezt a várost, melyet a kálvinizmus s az ezzel járó szabadságszeretet tettek naggyá. „A derék elöljárók a város önállóságát, szabadalmait védve kívülről, benn a legháborgóbb időben is józan rendet és istenes erkölcsöt teremtettek, iskoláikat, papjaikat gazdagon fizették.“ Ez az egyház keveset szenvedett az üldözések korában, „de ha napjaik néha szomorúakká változtak, nem csüggedtek el, mert: most is él még az az Isten — mondták —, aki az ő híveit meg tudta védelmezni s keze most sem rövidült meg“. (Mennyei parittyakövek.) Sokat foglalkozik a debreceni diákélettel (Eppur si mouve, Debreceni lunatikus), ismerteti a legáció és szuplikáció intézményét, nem egyszer leírja a ref. istenitisztelet lefolyását (Koronát szerelemért, Egeket vivő asszonysziv, stb.) mély beleérzéssel, áhítattal, sokszor egész zsoltárokat és prédikációkat közölve. Gyakran adja rajzát az úrvacsora, a keresztyénség, az áttérés szertartásainak. Az áttérők szájába esküt is ad; komoly, ünnepélyes szertartás után a következő esküt mondja el az áttérő: „Esküszöm az élő Istenre és a Szentháromságra, hogy hitemhez, a helvét hitvallású református hithez, hazámhoz, Magyarországhoz s annak fejedelméhez s az én befogadó városomhoz holtomig hű leszek; tőlük soha semmi kecsegtetés, semmi harag miatt el nem szakadok, ellenük nem fordulok, de velük együtt élek, jóban, rosszban, örömben, bánatban, dicsőségben és megaláztatásban. Isten engem úgy segéljen.“ (Eget vívó asszonysziv.) Ez eskü után úrvacsorában részesült ez áttérő. Egy ismeretlen régi szokást is leír, a nászlakoma vallásos mozzanatát; a menyasszony s vőlegény közösen isznak ki egy pohárt, „akkor azután a nagytiszteletü úr feláll s a többieknek is jelt ad a felkelésre s a bevett szokáshoz illően elénekeltet velük egy zsoltárt“. Tudja és ismerteti Jókai azt is, hogy mi az az „academica promotio“ (Debreceni lunatikus, Peregrinus), a lévitaság (Barátfalvi lévita), még templomszentelést is leír, amelyen ő maga is részt vett, mint a kántus tagja (A nagy ellenség). De különös előszeretettel részletezi a temetési szertartásokat (Pétki Farkas leányai, Rézpataki lelkész, Kőszívű ember fiai). Őszinte, meleg érzések és visszaemlékezések jutnak kifejezésre ezekben a leírásokban: „Az éneklők a karzaton elkezdték egyikét azon bús melódiáknak, amiket annyiszor hallottunk gyermekkorunkban, a csendes, akácos sirhalmok kertében, amiknek dallamain úgy el lehet gondolkozni, amiknek szavai úgy megmaradnak a lélekben a késő vénségig és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a szomorú dalok a halálról és amik a halálon túl vannak, az örök nyugalomról, az új életről és azoknak a könnyeiről, akik itt maradtak“.

Végig kiséri Jókai a református embert születésétől haláláig az életen s minthogy, amint említettük, a hitet jellemformáló erőnek ismeri, nem hagyhatja el alakjainak jellemzésénél azok vallásos életének megrajzolását sem. Mivel is tudná megmagyarázni embereinek tiszta erkölcsiségét, rendíthetetlen szilárdságát és szabadságszeretetét, ha nem a hit erejével. Különösen elmaradhatatlan a hitélet rajza a falusi néppel kapcsolatban. „Ti nagy városok elkényeztetett szülöttei, nem is sejtitek azt, micsoda öröme van a szegény falusi embernek a templomban . . . Este, midőn kiülnek a kapuk alá, úgy elmondogatják egymásnak, ki mire emlékezik a prédikációból. Semmi el nem veszett abból, mind megtartották magukban.“ A népies kálvinista alakoknak egész sorát találjuk meg nála (dudari kurátor, a komáromi és debreceni alakok tipikus kálvinista zománca, mely még a bajuszon is meglátszik). Csak kettőt hadd említsek fel: Tóth Máté, egy rendkívül gazdag alföldi gazda, aki a papnak maga fizet annyit, mint az egész faluja s a harangot, orgonát ő szerezte az egyháznak. Itt nem fösvény. Gyermekei minden zsoltárt könyv nélkül tudnak, a katechizmust és bibliai történeteket is. Cseresnyés uram szobájában pedig a pamlag fölött egy kép volt látható, Kálvin János képe, kinek talárráncait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apró betűs sorai képezték. Elmaradhatatlan vonása népies kálvinista alakjainak, hogy szeretnek énekelni. Felséges értelmezését adja némely éneknek és mély átérzéssel rajzolja azoknak a lélekre gyakorolt hatását. (Eget vivő asszonysziv, Egy az Isten.) Imádkozni is tudnak ezek az emberek. Akik nem ilyenek, azokat korholja Jókai, azokra rákiált: „Hát a templom, hát az Isten? Hát a zsoltár, hát az Isten? Hej, zsoltárral, Istennel kevesen foglalkoznak akkor, mikor jól megy dolguk. A jó öreg Dukainé vette elő csak a jó Szikszayt, hogy hálát adjon csodás megszabadulásáért az Urnák“. Ismeri Jókai az egyetemes papság elvét is: „a protestánsoknál minden ember pap. Ez a mi alaptételünk“. (A tengerszemü hölgy). Az egyházfegyelemről is tud; a gyülekezetek szigorú erkölcsi rendjéről: Elmondja, hogy a kath. ember