Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-02-01 / 4-5. szám
14. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925 Arany fátyolt szőtt képzeted varázsa, Hogy börtönének rostélya se bántsa. S bár csontja égett még ’s a vére folyt, Te megteremtéd arcán — a mosolyt. Aztán . . . kizöldült a tarolt berek! Próféta-leiked látomása. Sugárzó arccal boldog emberek Mentek fel a nagy áldomásra. És szétrepült a hír a nagy világba: A szörnyű próbát őserőnk kiállta! . . . A bölcs utat tört, bástyát épített, Te lelket adtál és belé hitet. S mint rab madár, ha láncát széttörik : Most kelt csak lelked szárnyalásra! — Óh, mennyi kincs volt rejtett ekkorig, Hogy kémkedő szem meg ne lássa! . . . Ragyogtattad a kard és munka hősét, Mindenik könyved új magyar dicsőség; Művész ecsettel a félistenek Alakját lángelméd festette meg! És lángelméd, ez izzó tüzpatak Áttörte gátját tér- s időnek; Titkok, jövendők leple megszakadt, A látások csodái jőnek: Mint üstökös pompázó tüneménye, Kilobbant — a jövő század regénye, S keresztül törvén minden poklokon, Glória ült a magyar homlokon . . . A század eljött. . . s jajt hozott nekünk, Kínszenvedését a magyarnak. Nézd: könnyzáporba fúlad ünnepünk, Ismét sebek, rongyok takarnak. Virágot szórnánk bölcsődre, sírodra, — S szegény hazánknak nincs egy rózsabokra; És más se nő itt: véreső után, Sírhalmokon — fekete tulipán . . . Nagy álomlátó! szüless újra és Taníts meg minket álmadásra : Hogy átfutó köd minden szenvedés, S tavasz jön téli hervadásra; Hogy gyermekkorát éli még e század, S még dicsőségre fordúl a gyalázat; És lesz, ki megvert: felmagasztaló, Sejtelmes álom : tündöklő való! Medgyasszay Vince. Jókai kálvinizmusa. A nagy mesekirály, aki tündérvilág csodakertjében aranysugarakba öltöztette elénk az egész magyar világot az ázsiai kacagányos hősöktől egész a jelenkorig, lelke öröklött ösztönével, szive gyermekesen tiszta képzeletével református volt. Csoda-e hát, hogy ha mesevilágában találunk egy-egy drága gyöngyöt kálvinizmusából is, csoda-e, ha erről az eddig nem eléggé feltárt és alig méltatott oldaláról igyekezünk megközelíteni azt a férfiút, aki bár az egész világé, mégis a mi fiunk, a dunántúliaké, mégis a mi hitünknek vallója: kálvinista. Ha ezt elfelejtenénk, a Jókai képének egy gyémántsugara maradna homályban, ha ezt mi nem emelnénk ki a homályból, vájjon ki tenné azt meg helyettünk? Az a kálvinizmus, mely Jókai szivéből ragyogott elő s világnézetének megadta az alapját és stílusát, környezetében és neveltetésében gyökerezik. Komárom városában született, amelynek református híveiről ezt Írja később: „Nem volt olyan alacsony sorsú ember a gyülekezetben, aki a Hübnerből a bibliai történeteket, a Hármas Kis Tükörből Magyarország földrajzát, történetét, az erkölcsi élet szabályait, számvetést s ami fődolog, a vallástanító kátét könyv nélkül ne tudta volna. Ami pedig a zsoltárok éneklését illeti, abban nagy hire volt az én felekezetemnek. Hát még az a szép kántus?“ Ennek a kántusnak Jókai is tagja volt egykor. (Szatyor.) „Minő népek voltak azok! Most is büszkén tágul a keblem, ha rájuk gondolok.“ Ezek között az emberek között született Jókai abban a házban, amelyet buzgó reformátusok építettek az üldözések korában titkos összejöveteleik és istenitisztelet tartására. Apja öskálvinista család sarja s ilyen lelket szívott magába a gyermek Jókai is. Kálvinista erényeket örökölt apjától, mély vallásosságot édesanyjától. „Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Sohase hallatszott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban“ — Írja boldog visszaemlékezéssel. Ebben a légkörben korán a költészet felé nyílott meg a fogékony és dédelgetett gyermeki szív. Hét éves korában már verses köszöntővel köszönti édes apját nevenapján: „Tartsd meg jó atyámat Isten, Hogy az mindenben megintsen, Ha dolgomban hibát Hogyha lát.“ 12 éves volt, mikor édes apját elvesztette s igy neveltetése egészen anyja gondjaira maradt, akinek a nagytudományú professzor, Vály Ferenc, Jókai későbbi sógora, volt nagy segítségére. Az özvegy pedig példás erkölcsű, buzgó, vallásos lelkű asszony volt, akit mindenki szeretett és becsült Komáromban. Háza j valóságos templom volt s a kerekes rokka pergő zümmögése közben fel-felhangzott a buzgó ének, ami később is, mint valami visszhang tört elő Jókai kebléből : Istenre bízom magamat. Leírja Jókai azt is, hogy mikor urvacsorai borról kellett gondoskodni, „az én megboldogult anyámnak a házánál, aki már akkor özvegyi gyászköntösét viselte, gyülekeztek össze a város hithü asszonyságai s ki-ki magával hozván megtakarított háztartási pénzét, összeadtak egy akkora summát, amelynek kamatjából azontúl örök időkig igaz, hamisítatlan bort lehetett vásárolni“. Jellemzi az édes anyja kemény kálvinistaságát az is, hogy mikor a már ügyvédbojtár Jókai és egy komáromi katholikus leány között viszony kezdődött úgy, hogy a városban már készülő házasságról beszélgettek, Jókainé így pattant fel: „Soha, mig én élek, meg nem engedem, hogy az én fiam katholikus leányt vegyen el“. Ebben a családi légkörben a gyermek Jókai andalgó lelkének is a szentirás és a zsoltáros könyv képezték első táplálékát. így történt, hogy mikor a kis Jókai iskolába került, nagyot nézett a rektor, amint a gyermek nagy sebesen olvasni kezdett a zsoltárból: „Megfogtam a zsoltárt két kézre s szilárd büszkeséggel elkezdtem abból sebesen olvasni, mig a lélekzetem el nem fogyott.“ (Önmagáról). Az iskolában szorgalmasan tanulta azután a Kis Káté és a Hármas Kis Tükör nevezetes tudományait. „Ami jót tudok, mind ott tanultam én ebben a kis házban.“ Mint hét éves gyermek, tanítója nevenapjára is verset irt: „Éltesd Uram tanítómat, Tartsd meg az én rektoromat, Hogy a jóra vezéreljen, Hogy az ördög kárt ne tegyen, Az én lelkemben.“ A többi iskoláit is református intézetekben végezte: a pápaiban, ahol Tarczy, Bocsor és Stettner voltak a tanárai, Petőfi, Petrich Soma, Kerkapoly Károly, I Kozma Sándor a tanulótársai és a kecskemétiben. Fei-
